Nathaniel szeme megakadt a papíron. A hó kavarogva hullott köréjük, de a férfi mintha észre sem vette volna a dermesztő hideget. A tollvonások ismerősek voltak – azok a határozott, szögletes betűk, amelyeket öregapja és apja hagyott maga után a harlandi birtok könyveiben.
– Ez… ez nem lehet igaz – mormolta maga elé Nathaniel, miközben lehajolt, hogy felvegye a sáros dokumentumot. A papír szélei elvékonyodtak az időtől, de a pecsét tisztán látszott: a Harland Creek-i Földhivatal hitelesítő bélyegzője, 1994-ből.
Clara a fájdalomtól eltorkült arccal próbált feljebb húzódni a félkész kabin küszöbén. A hasába maró görcsök nem engedtek.
– Add vissza… – suttogta, hangja elvékonyodott a süvöltő szélben. – Az az enyém. Mindenem az.
Nathaniel nem felelt rögtön. Tekintete a papírról Clara sápadt, mégis dacos arcára vándorolt. Látta a lány szemében a félelem és a büszkeség harcát. Tudta, hogy ha most magára hagyja ebben az állapotban, sem ő, sem a magzata nem éri meg a reggelt. A vihar üvöltve csapott le a fenyvesekre, a hőmérséklet drasztikusan zuhant.
– Nem megyek el – mondta Nathaniel határozott, parancsoló hangon, amely nem tűrt ellentmondást. Lehajolt, átkarolta Clara reszkető testét, és mielőtt a lány tiltakozhatott volna, felkapta a karjába.
– Leteszem a lábam! Meg tudom csinálni! – tiltakozott Clara, de ereje cserbenhagyta. A feje Nathaniel vállára hanyatlott, miközben a férfi átvágott vele a mély hóborításon a várakozó lova felé, amely türelmesen tűrte a tomboló elemeket.
A Cross-birtok főépülete meleg volt és csendes. Clara a hatalmas, nehéz tölgyfa ágyban tért magához. A kandoból áradó tűzfény táncolt a falakon. Egy idős asszony, Martha, a ház évtizedes házvezetőnője ült a szélén, és éppen egy gőzölgő teát tartott a keze ügyében.
– Hol van… – kezdte Clara, de a hangja rekedt volt. Hirtelen felült, mire a hasába nyilalló tompa fájdalom emlékeztette a történtekre.
– Nyugalom, gyermeke, nyugalom – mondta Martha lágy, de határozott hangon. – Az orvos már elment. A baba biztonságban van, de maga kimerült. Csodával határos módon bírta ezt a hajszát.
Az ajtó kinyitódott, és belépett Nathaniel. Levette átnedvesedett kabátját, ingujja fel volt gyűrve, izmos karján megfeszültek az erek. Kezében a bádogdobozból előkerült dokumentumot tartotta.
– Az orvos azt mondta, pihennie kell – mondta Nathaniel, amint a szoba közepére lépett. Nem volt benne a gazdag rancherek gőgje; tekintete mély, kutató volt, de valami új, eddig rejtett tisztelet is csillant benne. – De miután magához tért, beszélünk kell. Mert ez a papír… ez átír mindent, amit a völgyről tudni véltem.
Clara összefonta a karját a takaró alatt.
– Az a föld az enyém. Törvényesen vettem. Megvan a saját pénzem egy részéből, és… az anyám öröksége.
– Az anyja – ismételte meg Nathaniel lassan. – Hogy hívták az édesanyját, Clara?
– Eleanor. Eleanor Vance. Házasság előtt.
Nathaniel arca megdermedt. A nevek, a dátumok, a harminc évvel ezelőtti rejtélyek darabkái hirtelen összeálltak a fejében. Az apja, a völgy alapítója, akinek a nevéhez fűződött a környék összes vitás földügylete, sosem beszélt arról a bizonyos elfeledett parcelláról a hegy lábánál – a negyven holdról, amelyet valamiért senki sem mert megvásárolni.
– Az apám sosem említette ezt a nevet – mondta Nathaniel, miközben letette a papírt az éjjeliszekrényre. – De azt tudom, hogy harminc évvel ezelőtt valaki megpróbált jogot formálni arra a területre. Valaki, aki azt hitte, igazságot szolgáltat. Aztán hirtelen eltűnt minden dokumentum. Azt hitték, tűz vesztette el őket.
– Az apja elvette tőle – vágott közbe Clara, hangja hirtelen feléledt, szemeiben harag parázslott. – Nem tűzvész volt. Elnyomás. Az apja azt hitte, a föld az övé, mert az övéi voltak a legnagyobb marhacsordák, az övé volt a legtöbb pénz. De anyám nem hagyta magát. És én sem fogom.
Nathaniel nem vitatkozott. Odalépett az ablakhoz, és kinézett a sötétlő, hóval borított tájra. A szél még mindig üvöltött, de a ház falai szilárdan álltak.
– Ha ez a birtok tényleg az öné, Clara – mondta halkan, anélkül, hogy megfordult volna –, akkor ön nem egy illegális betolakodó, ahogy a városban beszélik. Hanem a szomszédom. Egy olyan szomszéd, aki szembe mert szállni a téllel, a férjével és az egész völggyel.
Két nap telt el. A vihar elült, de a tájat mély, vakító fehér hóréteg borította. Harland Creek városa addigra már biztosra vette, hogy a “makacs idegen nő” nem élte túl a szeptemberi havat. A kocsmában a helyiek Edward Whitmore-ról beszélték, aki hírt kapott a fökutatásról, és már úton volt a vonaton, hogy “visszavegye a tulajdonát”.
A Cross-birtokon azonban más szelek fújtak. Nathaniel nemcsak élelmet és meleget biztosított Clarának, hanem embereket küldött, hogy csendben, a falu szeme elől rejtve, megerősítsék a félkész kabin tetőszerkezetét.
Amikor Clara ezt megtudta, dühösen állt elé a nappaliban.
– Nem kértem a segítségét, Nathaniel! Én akartam felépíteni. Egyedül!
Nathaniel nyugodtan nézte a lányt. Kezét a zsebébe süllyesztette, szája szélén halvány mosoly húzódott.






