– Nem a magáért csináltam, Clara. Hanem a tetőért. Ha beázik az a kabin, mielőtt a gyermeke megszületik, a völgy népe azt fogja mondani, hogy igaza volt Edwardnak. Hogy egy nő képtelen erre. Márpedig én nem szeretem, ha a tényeket a saját kényelmük szerint hajlítják a helyiek.

Clara elhallgatott. A férfi szavai mélyen érintették. Tudta, hogy igaza van. A büszkeség fontos volt, de a túlélés fontosabb.

– Miért segít nekem, Nathaniel? – kérdezte hirtelen lágyabb hangon, miközben leült a nehéz faasztal mellé. – A családja… az apja… gyűlölte azokat, akik megkérdőjelezték a hatalmát. Miért áll ki egy idegen mellett a saját apja emléke ellenére?

Nathaniel lehúzta a tekintetét a papírra, majd egyenesen Clara szemébe nézett.

– Mert az apám tévedett. És mert, amikor megláttam, amint egyedül tartja azt a gerendát… nem egy gyenge nőt láttam, aki elől el kell rejteni a világot. Azt a embert láttam, aki végre kiállt magáért. Olyat, amilyet ebben a völgyben rég nem láttam senkit.

A levegő megfeszült közöttük. A kandallóban ropogó tűz hangján kívül semmi sem hallatszott. Clara érezte, hogy a férfi közelsége furcsa biztonságot ad – olyat, amit Edward mellett soha, egyetlen percig sem ismersz. De a bizalom nehezen született meg egy olyan nőben, akit egyszer már elárultak.

– Edward úton van – mondta Clara halkan, szinte magának. – Azt mondta a levelekben, amiket Martha adott át a postástól… hogy megkeres. Hogy hazavisz.

Nathaniel arca azonnal megkeményedett. Az a barátságos, kissé gúnyos mosoly eltűnt az arcáról, helyét egy olyan veszélyes határozottság vette át, amitől még a Cross-birtok veterán béresei is hátra arcot szoktak fordítani.

– Hagyja csak, hogy idejöjjön – mondta Nathaniel hidegen. – Harland Creekben eddig az volt a törvény, amit az apám mondott, vagy amit a pénz diktált. De ezen a földön – és ezen a birtokon – mostantól más szelek fújnak.

Három nappal később Edward Whitmore megjelent Harland Creekben.

Az elegáns, drága öltözködésű, sima képű férfi bérelt hintóval érkezett a kocsmához. A helyiek azonnal köré gyűltek. Edward nem mutatott ki semmilyen aggodalmat; arcán az a hűvös, magabiztos mosoly ült, amellyel egy évtizeden át tartotta lelki terrorban Clarát.

– A feleségem megzavarodott – mondta Edward a kocsmárosnak és a bámészkodóknak, miközben egy pohár whiskey-t kért. – Terhes, magatehetetlen, és olyan ostoba ötletei támadtak, hogy képes volt a vadonba szökni. De ne aggódjanak. Hazaviszem, ahol a helye van.

– Hát, uraim, nem lennék benne biztos, hogy csak úgy hazaviszi – jegyezte meg egy öreg vadász a sarokból. – A lány a Cross-birtokon van. Nathaniel Cross vitte be a viharban.

Edward arca egy pillanatra megfagyott. A neve – Nathaniel Cross – olyan súllyal bírt Montana ezen részén, amivel még egy olyan magabiztos úriember sem mert ujjat húzni, mint Edward. De a büszkesége és a birtoklási vágya felülkerekedett a józan eszén.

– Nathaniel Cross tiszteletreméltó ember – mondta Edward hideg mosollyal. – Biztosan örömmel átadja nekem a feleségemet, mihelyt elmagyarázom neki a helyzetet.

Egy órával később Edward hintója megállt a Cross-birtok hatalmas kovácsoltvas kapuja előtt.

A főépület ajarka nyitva állt. Nathaniel a verandán ült, egy hosszú szárú pipával a kezében. Lassan fújta ki a füstöt a hideg levegőbe, miközben Edward kiszállt a kocsiból, és határozott léptekkel felment a lépcsőn.

– Cross úr – mondta Edward, kissé biccentve a fejével, bár a hangjában ott bujkált a lenézés. – Edward Whitmore vagyok. A feleségemet keresem. Clara… tudom, hogy itt rejtőzködik.

Nathaniel felnézett rá. Nem mozdult meg. A tekintete olyan hideg volt, mint a tegnapi hó.

– A felesége nem rejtőzködik, Whitmore úr. Ő a vendégem. Vagy inkább úgy mondanám: a szomszédom.

– Szomszéd? – Edward elnevette magát, egy száraz, ideges nevetéssel. – Ugyan már, Cross. Egy terhes, hisztérikus nőről beszélünk, aki elszökött a kötelességei elől. A törvény szerint a feleségem az enyém, a vagyona az enyém, és a gyermeke… a gyermeke az én nevem viseli. Kérem, adja át, mielőtt hivatalos útra terelem a dolgot.

Ekkor a veranda ajtaja kinyitódott.

Clara lépett ki rajta. Nem volt rajta sem a rongyos munkásruha, sem a betegágy fehér lepedője. Egy sötétkék, meleg gyapjúruhát viselt, amit Martha adott rá, a hátát egyenesen tartotta, a szemeiben pedig nem volt nyoma semmilyen félelemnek.

– Nem megyek veled, Edward – mondta Clara. A hangja tisztán és erőteljesen zengett a téli levegőben.

Edward elfordult Nathanieltől, és a feleségére meredt. Az arca megváltozott; a sima, úriemberi maszk egy pillanatra lehámlott róla, és előtünt az a kegyetlen, szűk látókörű zsarnok, akitől Clara elmenekült.

– Clara, ne légy nevetséges – mondta Edward lágyabb, de fenyegető hangon, miközben egy lépést tett felé. – Tudod jól, hogy életképtelen vagy nélkülem. Ki fog eltartani? Ki fogja megvédeni ezt a gyereket? Egyedül vagy ebben a vadonban, mint egy elhagyott vadállat!

– Nem egyedül van – mondta halkan, de határozottan Nathaniel, miközben felállt a székből. Olyan magasan tornyosult Edward fölött, hogy a városi férfi akaratlanul is hátranézett egy lépést. – És nem vadállat. Ő az a nő, aki egyedül épített tetőt a saját feje fölé, míg te a városházán kávéztál. És a birtok, amin az a kabin áll… az az övé. Jogilag. Az apám aláírásával.