– Nem magamért aggódom, Elena – felelte az ápolónő, és meleg, bátorító mosolyt küldött felém. – Hanem azért, hogy ez a két ember megkapja, amit érdemel.
Reggel nyolc óra ötven perckor a folyosóról felhangzottak a jól ismert, magabiztos, kopogó léptek.
Catherine magas sarkú cipői zengtek a linóleumon. Mellette apám nehezebb, tompább léptei hallatszottak. Pontosan úgy érkeztek, mint akik egy üzleti tárgyalásra jönnek, ahol a szerződés már csak formalitás.
– Emlékezz, Richard – mondta Catherine hangosan, már a kórterem ajtaján kívül, de úgy, hogy minden szót tisztán halljak. – Ha Elena esetleg mocorogna vagy hangot adna ki, ne törődj vele. Az orvosok szerint ez csak akaratlan reflex a kómából való ébredés fázisában. Hargrove szerint az aláírás akkor is érvényes, ha a kezét vezetjük.
Az ajtó kilincse lenyomódott.
A zár halkan kattant.
Én behunytam a szemem, a jobb kezemet lazán a takaró tetejére fektettem, a légzésem pedig egyenletessé, mélyvé vált, mintha még mindig a gép által fenntartott mély álomban lennék.
A két ember belépett a szobába.
A levegőben megcsapott Catherine drága, nehéz francia parfümének az illata – ugyanaz a szag, amit évek óta éreztem a lakásunkban, a jólét és a hamis elegancia szaga.
– Jó reggelt, drágám – mondta Catherine, és a hangja olyan hamisan lágy volt, mint egy mérgezett alma. – Milyen csendes vagy ma is. De ne aggódj, hamarosan vége a szenvedésnek. Apa és én mindenről gondoskodtunk.
Apám hangja – az a hang, amely egykor a biztonságot jelentette a számomra, amikor gyerekként az irodájában ültem – most szárazon és ridegen szólalt meg.
– Catherine, ne húzzuk az időt. Hargrove mindjárt itt van a folyosón a dokumentumokkal. Hívjam be?
– Igen, Richard. Hívd be.
A folyosó felőli ajtó újra kinyílt, és egy újabb pár lépés hallatszott. Egy idegen, hűvös hang mutatkozott be.
– Jó napot kívánok. Arthur Hargrove vagyok, a jogi képviselő. Megkezdhetjük az átruházási eljárást?
Minden a terv szerint haladt. Pontosan ott tartottak, ahol akarták. A csapda bezárult – de nem rajtam, hanem rajtuk.
Lassan, nagyon lassan kinyitottam a szemem.
A fény hirtelen élesen hasított a pupillámba, de nem pislogtam el. A tekintetem egyenesen a belépő ügyvéd, Arthur Hargrove arcára szegeződött, aki épp egy vastag, bőrbe kötött iratcsomagot pakolt ki a kis kórházasztalra.
Hargrove felemelte a fejét. A szeme találkozott az enyémmel.
A toll a kezében megállt a levegőben.
– Mi… mi ez? – dadogta az ügyvéd, és a tekintete a kómásnak hitt betegről a papírokra vándorolt.
Catherine és apám egyszerre fordultak hátra.
Amikor meglátták, hogy a szemeim nyitva vannak, és élesen, tiszta tudatossággal nézek rájuk, a színek egyszerre tűntek el az arcukról. Catherine arca olyan fehéré vált, mint a kórházi lepedő, apám pedig ösztönösen hátrahőkölt egy lépést, mintha egy szellemet látott volna.
– El… Elena? – nyögte ki apám, és a hangja elvékonyodott. – Te… te ébren vagy?
– Milyen kár, apa – mondtam, és a hangom, bár rekedt volt, most olyan tisztán és könyörtelenül csengett, mint a kristály –, hogy nem vártátok meg, amíg hivatalosan is megkérdezitek, mit akarok a saját életemmel kezdeni.
Hargrove ügyvéd zavartan felnézett, majd a mappájára csapta a kezét. – Várjanak egy pillanatot! Ha a beteg visszanyerte a cselekvőképességét, akkor ez a meghatalmazás és az átruházási okirat… érvénytelen! Nem írhatjuk alá!
– Ó, dehogynem, Hargrove úr – mondtam, és a párnám alól előhúztam a Patricia által hozott, és az Adas által hitelesített orvosi jelentést, majd a takaróra dobtam. – Aláírhatják. Csak éppen nem azt a dokumentumot, amit ti hoztatok.
A szobában hirtelen annyi feszültség gyűlt össze, hogy a falak is recsegni látszottak. Catherine lihegve lépett előre, a szemeiben a félelem hirtelen átcsapott egy féktelen, vad dühbe.
– Te… te végig hallottál minket! – sikoltotta, elfelejtve minden eleganciát és önuralmat. – Te végig ébren voltál, és csak játszottad a tehetetlent?!
– Nem játszottam, Catherine – mondtam, és a felemelkedtem a fekhelyen, miközben a tekintetem mélyen a szemébe fúródott. – Csak arra vártam, hogy végre saját magatok valljátok be a bíróság előtt mindazt, amit a hátam mögött kiterveltetek. És a legjobb az egészben az, hogy a kórház biztonsági kamerái és a szoba hangrögzítői mindezt kristálytisztán rögzítették.
Apám döbbenten nézett rám, majd a feleségére. A felismerés – hogy a felesége nemcsak egy vagyont akart megszerezni, hanem őt magát is bemártotta egy bűncselekménybe – egyszerre ütött szöget a fejébe.
– Catherine… – suttogta apám, és a hangja remegett. – Mit… mit tettél?
– Fogd be a szád, Richard! – visította Catherine, de már késő volt.
A kórterem ajarka hirtelen szélesre tárult. Nem Hargrove, nem is egy ápolónő lépett be, hanem két egyenruhás rendőrtiszt, nyomozói jelvénnyel a mellényükön, és mögöttük Patricia, aki az arcán egy diadalmas, hűvös mosollyal lépett be a szobába.






