A harminc emberből többen is hangosan felhördültek. Warren arca eltorzult:
– Megőrültél! Ez jogellenes! Megtámadjuk a bíróságon! Perelni fogunk minden centért!
– Pereljetek csak – mondta nagypapa hűvösen. – De mielőtt megtennétek, gondoljátok meg, hogy a bíróság előtt ki fogja kideríteni, hogy az elmúlt tíz évben ki fizette a számláitokat. Mert minden egyes utalásról ott a bizonylat. Minden banki papír, minden csekk, minden befizetés a Nolan nevére van kiállítva. Ha kinyitjátok ezt a dobozt, nemcsak a házat veszítitek el, hanem a hírneveteket is. Kiderül, hogy a nagy és sikeres üzletemberek, a divatos befektetők mind egyetlen kamionsofőr zsebéből éltek.
A csend most már fojtogató volt. A rokonok lassan meghátráltak. A büszkeség, ami még néhány perce ott feszült a vállukban, most darabjaira hullott. Senki sem mert többé nagypapa szemébe nézni.
Apám leengedte a fejét. A kezei remegtek az oldala mellett. Nem nézett rám, nem nézett Ivyra, és különösen nem nézett Hazelre. Azt a embert látcszott rajta, akinek a világa egy szempillantás alatt foszlott semmivé.
– Szóval… – mondta nagypapa, és a botja végre megint koppant a padlón, de most már lágyabban, mint egy lezárásként. – A szavazás véget ért. Harminc ember emelte fel a kezét, hogy kidobja Nolanéket. De a szabály az szabály: aki elhagyja ezt a házat ma este, az nem ők lesznek. Ti vagytok azok. Szedjétek a holmitekat, a kabátjaitokat, és tűnjetek el a szemem elől, mielőtt én hívom ki a biztonságiakat, hogy tessékeljenek ki benneteket abból a házból, amit egy olyan ember tartott életben, akit ti lenéztetek.
Trent nyelt egy nagyot, a kabátjáért nyúlt a szék támlájáról, de előbb még dühösen felém nézett.
– Ezt még megbánod, Nolan! Nem nyerhetsz így!
– Már nyertem, Trent – mondtam halkan, de olyan határozottan, hogy a fiú elhallgatott. – Én egész este otthon voltam a családommal. Ti meg mindvégig csak a saját tükörképeteket néztétek.
A rokonok morogva, egymást lökdösve indultak a bejárati ajtó felé. Anyám még egyszer megállt a küszöbön, a szája remegett, mintha mondani akarna valamit – talán egy bocsánatkérést, talán egy könyörgést –, de nagypapa szigorú, hajthatatlan tekintete rá szegeződött, mire anyám lehajtotta a fejét, és kilépett az éjszakai hidegbe a többiek után.
Amikor az utolsó autó is kipörgött a kavicsos behajtón, és a hátsó lámpák piros fényei eltűntek a hóesésben, a nagy étkezőben hihetetlen, szinte ünnepélyes csend terült szét. A karácsonyfa fényei melegen világították meg a leejtett szalvétákat, a félretolt székeket és a magányosan maradt borospoharakat.
Nagypapa mélyen felsóhajtott. A vállai megroskadtak, mintha egy évtizednyi nehéz terhet tett volna le egyetlen pillanat alatt. Botjára támaszkodva odalépett hozzánk.
– Elnézést kérem, fiam – mondta, és a hangja most már öregnek és fáradtnak tűnt. – Túl sokáig hagytam, hogy azt higyjék, ők a világ közepe. Túl sokáig védtem őket attól, amik valójában.
– Nem kell magyarázkodnod, nagypapa – mondtam, és odaléptem hozzá, hogy átkaroljam a vállát. A kabátom ujjáról még éreztem a hosszas vezetés füstös, hideg illatát, de most ez sem számított.
– Apa, ezt nézd! – szólalt meg hirtelen Hazel, aki odaszaladt nagypapához, és a kezébe nyomta a meggyűrt, sárga csillagos rajzot. – Ezt hoztam neked. Azt rajzoltam le, hogy mindenki együtt van a csillag alatt. Bár… úgy látszik, néhányan elmentek.
Nagypapa arcán egy halvány, mégis őszinte mosoly futott át. Letérdelt a kislány elé, kézbe vette a papírt, és gyengéden végigsimított a sarkán.
– Nem baj, Hazel kedves – mondta, miközben a könnyei megcsillantak a szemében a fa fényénél. – A legfontosabbak itt maradtak. És a csillag… a csillag még mindig a helyén van.
Ivy kisimította a kislány zöld bársonyruháját, majd felém nézett. A szemeiben ott csillogott az a büszkeség, amiért tizenkét éven át szeretett. Nem mondott semmit, csak odalépett hozzánk, és a kezét a karomra tette.
A külső sötétségből hirtelen belekezdett a szél a fák ágaiba, de benn, a meleg szobában, a csillár aranyló fényében már nem a fagy uralkodott. A tizenkét évnyi csend, a gúny és a titkolózás végre megtört, és bár a karácsonyi asztalunk körül most sokkal kevesebben ültünk, az ünnep a miénk volt – tiszta, igaz és őszinte.






