– Nem – mondta Ivy. – Azért mondjátok ezt, mert mindenki itt éveken át azzal jutalmazott titeket, hogy kegyetlenek vagytok.

A mosolya eltűnt.

Apám körülnézett a szobában, és csendet látott, nem ellenállást. Ettől btrabb lett.

– Talán ki kéne derítenünk – mondta.

Ekkor mozdult meg végre Everett nagypapa.

Az egyik kezét a bőrfotel karfájára tette, és lassan felállt. A botja gumírozott vége egyszer csapódott a padlóra, elég erősen ahhoz, hogy átvágjon minden suttogást.

– Rendben – mondta. – Szavazunk.

Felé fordultam. Először az este folyamán nem tudtam olvasni az arcáról.

Nagypapa kislépett az étkező és a kandalló közötti nyitott térbe. A sötét pulóverén lévő amerikai zászlós kitűző elkapta a fényt, miközben szembenézett azzal a családdal, amelynek a védelmével egy életet töltött.

– Ha azt akarjátok, hogy Nolan, Ivy és Hazel elhagyják a házamat ma este – mondta –, emeljétek fel a kezeteket.

Apám karja még azelőtt felkúszott, hogy a legutolsó szó elhagyta volna Nagypapa száját.

Trenté követte.

Aztán Warren. Edgar. Miriam. Unokatestvérek, akik tőlem kértek kölcsön pénzt évekkel ezelőtt. Rokonok, akik tíz perccel ezelőtt rámosolyogtak Hazelre. Néhányan büszkén emelték fel a kezüket; mások félig emelték fel, és fedezéket keresve néztek körül.

Nagypapa szeme megkeményedett.

– Most ne rejtőzködjetek – mondta. – Emeljétek fel teljesen.

A habozó kezek magasabbra kúsztak.

Harminc.

Csak Silas nagybácsi és Lillian nagynéni tartották lent a kezüket. Silas hátralökte a székét, és felállt, az arca fehéres volt a düh miatt.

– Ez beteges – mondta. – Karácsony van, az Isten szerelméért.

Senki sem engedte le a kezét.

Hazel rajza megreccsent a ajándéktasakban. Olyan szorosan markolta, hogy a papír meghajlott a kis ujjai alatt.

Apámra, anyámra és a testvéremre néztem, és még azelőtt megértettem az igazságot, hogy bárki hangosan kimondta volna. Nem a munkám ellen szavaztak. Azért szavaztak, hogy engedélyt kapjanak arra, hogy abbahagyják a tettetést, hogy fontos vagyok.

Hazel felé hajoltam. – Vedd a kabátodat, kicsim.

Ivy a ajándéktasakért nyúlt. Hazel a mellkasához húzta.

– De ez Nagypapának van.

– Máskor is odaadhatod neki.

A hangom egyenletes maradt, de a szoba a bejárati ajtóra szűkült. Már éreztem rajta túl a decemberi hideget, amely tiszta és őszinte volt a mögöttem lévő hőséghez képest.

Aztán Everett nagypapa azt mondta: – Igazuk van.

Silas megdermedt. Ivy ujjai szorosabban fonódtak Hazel válla köré. Apám szája a győzelem legapróbb villanásával görbült meg.

Felvettem a kabátomat.

Nagypapa újra a botjával csapott a padlóra.

– Azok, akik elhagyják ezt a házat ma este – mondta, a harminc felemelt kéz felé fordulva –, azok ti vagytok, mindahányan.

A bot újra csattant a fán, de ez a hang már nem csupán egy nyers koppanás volt; olyan élesen visszhangzott a magas mennyezet alatt, mintha egy vaskos templomi ajtó vágódott volna be. A beszélgetések foszlányai, a gúnyos félmosolyok és a diadalmas összenézések egyszerre fagytak bele a levegőbe.

– Hogy… hogy érted ezt, Apa? – Victor apám arca rántott egyet, a magabiztossága hirtelen megroggyant, mint a rosszul alapozott fal. A felemelt keze ott maradt a levegőben, félig behajlított ujjakkal, mintha egy láthatatlan, nehéz tárgyat próbálna megtartani. – Mi szavaztunk. Harmincan. Nolanről és a családjáról beszéltünk. Ők mennek. Mi vagyunk a Price család többsége.

Everett nagypapa egyetlen lépéssel sem lépett közelebb, de a tekintete olyan hideg és könyörtelen volt, amilyennek harminc év alatt talán egyszer sem láttam. A háta mögött a karácsonyfa ezüstös gömbjei apró, torzult tükörképekként verték vissza a szoba döbbent arcait.

– Te nem a többség vagy, Victor – mondta nagypapa, és a hangja mélyen, megmásíthatatlanul zengett a tágas szobában. – Te csupán a hangosabbik fél vagy egy olyan hajón, amely már régen elsüllyedt volna, ha nem akad valaki, aki kézzel lapátolja kifelé belőle a vizet. Harminc ember emelte fel a kezét. Harminc olyan ember, aki azt hiszi, hogy a neve pecsét a jövőre nézve. De a jövőt nem a nevek tartják fenn, hanem a hitel, a verejték és az a mocskos fizetség, amit ti gúnyoltok a puha szőnyegeiteken ülve.

Warren nagybácsi hirtelen előre dőlt, a poharában a bor megremegett.
– Apa, ne bolondulj meg! Nolan egy… egy senki! Egy sofőr! Az egész élete abból áll, hogy dobozokat pakol egy kamion hátuljába, miközben mi… mi tartjuk fenn a cégeket, az ingatlanokat, a részvényeket…

– Melyik ingatlanokat, Warren? – vágott közbe nagypapa olyan hirtelen, hogy a nagybácsi elhallgatott, mintha arcul csapták volna. – Melyik részvényeket? A te múlt havi csődeljárásodat fedező hitelkeretet talán? Vagy Edgar új befektetési alapját, amit a múlt héten mentettem meg a börtöntől egy csendes telefonhívással? Vagy talán a te vállalkozásodat, Victor? Elfelejtetted, hogy tizennyolc évesen miért ültél ott letörve a konyhaasztalnál? Nem emlékszel, hogy ki vette fel a jelzálogot erre a házra, amikor a te építőipari céged csődbe ment, és a végrehajtók már a bútoraitokat akarták vinni?

Apám arca hirtelen olyan fehérré vált, mint a háta mögött feszülő fehér fal. A levegő a szobában megritkult; szinte hallani lehetett, ahogy a falióra mutatói mérik az időt.