– Azt hitted, Victor, hogy a bank magától engedte el a kamatokat? – folytatta nagypapa, és a botját most Edgar felé fordította, aki eddig magabiztosan igazgatta a nyakkendőjét. – Azt hittétek, fiúk, hogy az örökség, a részvények, a divatos autók és a tágas házak a saját zsenialitásotok gyümölcsei? Hogy ti vagytok a Price dinasztia oszlopai? Nem. Ti csak a díszei vagytok egy olyan épületnek, amelynek az alapjait Nolan hordta össze, egyenként, éjszakai műszakokban, fagyban, hóban, miközben ti a saját kudarcaitokat palástoltátok drága öltönyökkel.

Hazel szorosan bújt Ivyhoz. A kislány nem értette az egész felnőtt drámát, de érezte a feszültséget. Felnézett rám a nagy, tiszta szemével, és a kis kezével még erősebben markolta a sárga csillagos rajzot.
– Apa, ugye nem kell elmennünk? – súgta.
– Nem, kicsim – simogattam meg a haját, bár a torkomban ott dobogott a szívem. – Itt maradunk, amíg nagyapa is úgy akarja.

Silas nagybácsi, aki az egyetlen volt Lillian nagynénivel együtt, aki nem emelte fel a kezét, lassan kifújta a levegőt.
– Én megmondtam – motyogta magának, de a hangja átvágott a csenden. – Én megmondtam, hogy ez a gőg egyszer ránk omlik.

– Így van, Silas – bólintott nagypapa. – És most eljött az óra. Hallottátok a szavazás eredményét. Harminc ember ítélkezett. Harminc ember mondta ki, hogy Nolan, Ivy és Hazel nem tartoznak ide. De a ház, amiben álltok, a csillár, ami a fejetek fölött ragyog, a kaja, amit most lenyeltetek, és a bankszámlák, amikből a karácsonyi ajándékaitokat vettétek… mindez nem a tiéd, Victor. Nem a tiéd, Trent. Ez Nolan pénzéből épült újjá az elmúlt tizenkét évben.

Trent gúnyos mosolya végleg lelohadt az arcáról. Az itala szinte megdermedt a kezében.
– Micsoda? – horkant fel hitetlenkedve. – Mire célzol? Nolan egy alulképzett sofőr! Mit tudna ő fizetni?
– Azt, amit te sosem mertél volnavállalni – lépett előrébb nagypapa, és a szeme szinte szikrázott. – Amikor tizenkét évvel ezelőtt Victor cége leégett, és a család a teljes csőd szélén állt, nem a bank segített. Nem is Warren vagy Edgar, akiknek a zsebében akkor már csak a szél fújt. Nolan volt az, aki odajött hozzám a tizennyolc évesen kapott egyetemi ösztöndíja papírjaival a kezében, lemondott róluk, letette a vizsgáit, és azt mondta: „Nagypapa, fizesd ki apám adósságát a pénzemből, én meg elmegyek kamiont vezetni, mert ott azonnal fizetnek.”

A szobában egy gombostű leejtését is meg lehetett volna hallani. Anyám feljajdult, és a kezével eltakarta a száját. A szemeiben a döbbenet mellett valami mély, régi bűntudat villant fel, amit éveken át próbált elfojtani azzal, hogy lenézett engem, hogy ne kelljen szembenéznie azzal, mit áldoztam fel érte.

– Tizenkét éven keresztül – mondta nagypapa, miközben a tekintete végigpásztázta az unokatestvéreket, nagynéniket, nagybácsikat – Nolan utalt át nekem minden hónapban a fizetése hetven százalékát. Nem azért, hogy gazdagodjon, hanem hogy elfedje a ti adósságaitokat. Hogy Trent egyetemre járhasson Bostonban. Hogy Warren megvehesse azt az ingatlant, amiből most a cégét vezeti. Hogy Edgar ne börtönbe kerüljön. És ti… ti ma este szavazással akartátok kitenni az utcára azzal az indokkal, hogy „csak egy kamionsofőr”.

Trent hirtelen felállt, a széke hangosan hátrahorzsolódott a padlón.
– Ez… ez hazugság! Apa, ez nem lehet igaz! Miért nem mondta meg senki?
– Mert Nolan kérésére hallgattam! – dörrent fel nagypapa, és a botja még egyszer lecsapódott. – Mert azt akarta, hogy megőrizzétek a méltóságotokat! Azt akarta, hogy azt higyjétek, a saját lábatokon álltok, a saját eszetekből éltek! Megvédett titeket a saját magatok kicsinyességétől, gyávaságától és kapzsiságától! És miként háláljátok ezt meg? Az első pillanatban, amikor egy ünnepi asztalnál kényelmetlenné vált a jelenléte a drága óráitok mellett, felemelitek a kezeteket, hogy kidobjátok a feleségét és a kisgyermekét a hidegbe!

A rokonok elkezdték egymást nézni. Néhányan lassan leengedték a kezüket, de a kezdeti döbbenetük hamar átváltott dühbe és zavartságba. Miriam nagynéni felhorkant:
– Na és akkor mi van? Ha fizetett is, az az ő dolga volt! Nem kérte senki, hogy mártírkodjon! Ettől még nem lesz úriember! Ettől még idegen marad ebben a körben!

– Idegen? – Everett nagypapa keserűen elnevette magát, de a nevetésében semmi öröm nem volt. – Idegen az, aki éjszakánként a volán mögött ült, miközben ti itt pezsgőt ittattatok egymással az ő verejtékéből? Idegen az a kislány, aki egy sárga csillag alá rajzolta a családját, mert hitt bennetek, miközben ti csak a saját kis pecsenyeitek sütésével voltatok elfoglalva? Nem, Miriam. Nem ő az idegen. Ti vagytok a vendégek ebben a házban. Sőt… ma estétől már nem is vendégek.

A feszültség a tetőfokára hágott. Apám arcán a sápadtságot átvette a düh vörös foltja. Előrelépett, a kezét ökölbe szorítva, mint akinek elment a józan esze.
– Apa, ezt nem teheted meg! Ez a ház a családé! Ez a mi örökségünk!
– A ti örökségetek? – nagypapa felemelte a fejét, és a szemeiben ott izzott a Price család régi, kemény akarata. – Ez a ház az enyém. És a nevemre szóló végrendeletet ma délután módosítottam a közjegyzőnél. Tudjátok, mi áll benne? Hogy a birtok, a részvények, a számlák és minden egyes négyzetméter ezen a földön Nolan nevére kerül. Minden vagyon, amit eddig ő finanszírozott, visszakerül oda, ahová való.