– Vance egy gyáva bérenc volt, Sterling, akit te béreltél fel, hogy lassan eltegyen láb alól – mondta Everett, és a hangja olyan hideg volt, mint a téli szél. – De úgy látszik, a családi körben a hűség ára sokkal alacsonyabb, mint hittem.
Sterling a pánik legmélyebb bugyrába zuhant. A kezével a levegőbe kapkodott, miközben a szája némán formálta a szavakat.
– Ez… ez egy csapda! Meg akarjátok…
– Nem csapda, Sterling – mondtam halkan, és elé léptem, a kezemben tartva azt a dokumentumot, amit az éjszaka folyamán találtam a széfben, Vance doktor vallomásával és a pénzügyi átutalások igazolásaival együtt. – Ez a számla. És most már ideje fizetni.
Az elkövetkező napokban Everett birodalma nemcsak hogy helyreállt, de tisztább lett, mint valaha. Sterlinget és a bűntársait elszámoltatták a törvény – és a család – legszigorúbb szabályai szerint. Az édesanyám helyzete a gyógyintézetben véglegesen és biztonságosan rendeződött, ráadásul a legmagasabb szintű ellátást kapta, minden költséget azonnal kifizetve.
És én? Én ott maradtam a kastélyban. Nem mint egy kényszerű fogoly, nem mint egy hajléktalan, akit pénzen vettek meg, hanem mint valaki, aki megtalálta a helyét ott, ahol senki sem számított rá.
Egyik este, amikor a tóra néző teraszról néztük a lenyugvó napot, Everett mellém lépett, és a vállamra terített egy meleg kendőt.
– Tudod, Teresa – mondta halkan, miközben a szemembe nézett –, amikor a pap a kápolnában összeadott minket, azt hittem, ez csak egy újabb üzlet a sok közül. De most már tudom… ez volt a legjobb döntés, amit az életemben hoztam.
Elmosolyodtam, és a kezemet a kezébe csúsztattam.
– Nos, Everett… azt hiszem, mindketten elég jó üzletet kötöttünk. Csak azt sajnálom, hogy nem kértem többet a menyasszonyi ruhára.
Everett felnevetett – egy mély, tiszta, valódi nevetéssel, amely végleg elűzte a múlt árnyait –, és magához húzott. A vihar elült, a múlt fekete lapjai lezárultak, és a jövőnk, bármilyen veszélyesnek is tűnt a külvilág szemében, most már a miénk volt, teljesen és visszavonhatatlanul.






