## „Egy kómában fekvő maffiafőnökhöz adtak hozzá, hogy megmentsem az édesanyámat… de amikor az orvos meglátszott az ágya mellett, olyan fehér lett, mint egy szellem!”
Nyolc hónap kómában. Hatalmas vagyon. És egy család, amely úgy tűnt, mást sem tesz, mint a halálára vár…
Ápolónő voltam, de hajléktalanná váltam, és egy olyan botrány bélyegezte meg a karrieremet, amely tönkretette az életemet, így a régi autómban voltam kénytelen aludni.
Az édesanyám azzal a veszéllyel nézett szembe, hogy elveszíti a helyét az idősek otthonában, ahol élt.
Ekkor tett nekem egy hátborzongató ajánlatot Sterling Kane – Everett Kane maffiafőnök unokatestvére.
Kifizeti az édesanyám összes adósságát, ha hozzámentem a unokatestvéréhez, és a haláláig a ágya mellett maradok.
Nem volt választásom.
Így találtam magam egy magánkápolnában, egy tizenkilenc dolláros, használt esküvői ruhában, miközben tucatnyi gazdag ember nevetett a hátam mögött.
A vőlegény mozdulatlanul feküdt egy kórházi ágyon.
– Egy holttest meg egy hajléktalan! Micsoda jelenet! – gúnyolódott az egyik vendég.
De nem vettem le a szemem róla.
Ahogy felhúztam a gyűrűt Everett ujjára, valami furcsát vettem észre a szívmonitordon.
A füléhez hajoltam, és egy ígéretet súgtam neki – olyasmit, amit senki másnak nem kellett volna hallania.
Egy pillanattal később a szívverése felgyorsult.
A többiek nem vették észre. De én igen.
Másnap reggel, a Michigan-tóra néző fényűző kastélyában találtam meg a kezelőorvosát.
A vérem megfagyott.
Pontosan az a férfi volt az, aki három évvel ezelőtt tönkretette a karrieremet, és rémálommá változtatta az életemet.
Miért volt ott?
És miért tűnt halálra rémültnek attól a gondolattól, hogy odamegyek a férjem gyógyszeréhez?
Az éjszaka folyamán olyan dologra bukkantam, aminek nem kellett volna léteznie.
Valaki egy szörnyeteg igazságot rejtett el. És amikor Everett hirtelen elkapta a csuklómat, rájöttem, hogy a csendje sokkal többet rejthet, mint amennyit gondoltam…
De ami ekkor következett, az mindent a feje tetejére állított. És én legkevésbé sem voltam felkészülve arra, hogy kiderítsem, feleségül mentem-e valójában.
—
A rezidencia folyosója hűvös volt, szinte klinikai tisztaságú, annak ellenére, hogy a kastély többi része a tizenkilencedik századi arisztokrácia fényűzését árasztotta. A lábaim alatt elnyúló vastag, bordó szőnyeg elnyelte a lépteim zaját. A kezem még mindig enyhén remegett az előző napi események miatt; a gyűrű a balt kezemen idegen súllyal nehezedett az ujjamra. Az olcsó esküvői ruha emléke még élesen élt bennem, de most már nem a megaláztatás, hanem a puszta túlélési ösztön hajtott.
Amikor megálltam a nagyméretű, mahagóni ajtó előtt, a mögötte hallatszó halk csipogás és a modern orvosi berendezések alacsony búgása törte meg a csendet. Benyitottam.
A szoba közepén álló kórházi ágyon Everett Kane feküdt. Az arca, bár sápadt és a borosta elcsúfította, még mindig magán viselte annak az embernek a határozott vonásait, akitől Chicago alvilága évtizedek óta rettegett. Most azonban tehetetlen volt. A gépek tartották életben.
A szoba másik sarkában egy fehér köpenyes férfi állt, aki éppen egy infúziós tasakot ellenőrzött. Ahogy beléptem, a férfi hátrafordult.
A mozdulatai azonnal megfagytak.
Dr. Richard Vance volt az.
Ugyanaz az ember, aki háromból évvel ezelőtt egy hamis szakmai mulasztási vádakkal átszőtt fegyelmi eljárással elvette tőlem a nővéri engedélyemet, eltaposva a jövőmet, mert nem voltam hajlandó meghamisítani egy toxikológiai jelentést egy befolyásos politikus fiának az érdekében. Akkor, a kórházban, amikor kértem, hogy hallgasson meg, csak gúnyosan elmosolyodott, és azt mondta: *„Kislány, ebben a városban te csak egy senki vagy.”*
És most itt állt, Everett Kane hálószobájában, a legveszélyesebb ember ágya mellett, akinek a teste éppen az ő felügyelete alatt volt kómában.
– Te… – suttogta a doktor, és a bőre hirtelen olyan szürkévé vált, mint a kórterem steril fala. A kezéből szinte kicsúszott az üvegcső. – Mit keresel te itt?
A szívem a torkomban dobogott, de a harag, amely évek óta izzott bennem, most hirtelen hideg, acélos tisztasággal váltotta fel a félelmet.
– Úgy látszik, doktor úr, a világ nagyon kicsi – léptem be határozottan a szobába, az ajtót mögöttem behúzva. – Azt hiszem, inkább nekem kellene megkérdeznem: mi a dolgod a férjem szobájában?
Vance doktor nyelt egy nagyot, a homlokán apró izzadságcseppek jelentek meg. Hirtelen hátra, az asztalon lévő fecskendők felé kapta a kezét, mintha el akarna rejteni valamit, de túl késő volt. Észrevettem a fiolát, amelyen egy olyan szer neve szerepelt, aminek semmi keresnivalója nem volt egy kómás beteg melletti polcon. Olyan szer, amely lassan, nyom nélkül képes leállítani a szívet, ha nem megfelelő adagban vagy ellenőrizetlenül adják be.
– Ő nem a te férjed, te kis senki… – sziszegte a doktor, és a hangja remegett a visszafojtott dühödtől és a pániktól. – Sterling megbízott bennem, hogy… hogy felügyeljem az állapotát. Semmi közöd hozzá, hogy mit csinálok!
– Sterling megbízott? – léptem közelebb, a tekintetem egy centimétert sem rezdült. – Vagy talán Sterling és te közösen próbáljátok elérni, hogy Everett soha ne ébredjen fel? Mert ha ő meghal, Sterling veszi át a birodalmat, és te… te megkapod a hallgatásodért járó kis jutalmadat, ugye?






