A doktor arca eltorzult. Megpróbált elmenni mellettem az ajtó felé, de a lépteim elvágták az útját. Nem engedhettem el. Nem most, amikor az igazság végre a kezdeti fázisába érkezett.

Ám mielőtt bármelyikünk szólhatott volna még egy szót, a hátunk mögül egy halk, mély hang hallatszott.

– Mi… történik itt?

Megdermedtem.

A hang nem a gépből jött. Nem a monitor ritmikus üteme volt az.

Lassan megfordultam.

Everett Kane szeme nyitva volt.

A tekintete, bár fáradt volt a hosszú hónapos sötétségtől, éles volt, mint a penge. És ránk szegeződött.

—

Dr. Vance sikoltszerű hörgéssel hátrálni kezdett, a lába beleakadt a szőnyeg szélébe, és csaknem felborította az infúziós állványt. A félelem olyan elemi erővel ült ki az arcára, hogy pillanatnyilag elfelejtette minden befolyását és magabiztosságát.

– E-ez… ez lehetetlen… – dadogta a doktor, miközben a fejét rázta, mintha egy rémálmot próbálna elűzni. – Az adag… a szer… magának még hónapokig eszméletlennél kellett volna lennie!

Everett lassan, nehézkesen megmozdította a jobb kezét. Az ujjak megfeszültek az ágytakarón. A szája sarkában egy halvány, keserű mosoly jelent meg, amely sokkal félelmetesebb volt bármilyen fenyegetésnél.

– A mérged… doktor… túl gyenge volt ahhoz, hogy legyőzze a makacsságomat – mondta Everett, és a hangja rekedtes volt, de teli megkérdőjelezhetetlen, nyers erővel. – És úgy látszik… a feleségem… jobban tudja, hogyan kell felébreszteni egy embert, mint te, hogy eltegyed láb alól.

A doktor nem válaszolt. Sarkon fordult, és vadul az ajtó felé vetette magát, kinyitva azt, majd a hosszú folyosón elrohant, mint akit a pokol kutyái üldöznek. Tudta, hogy ha Everett Kane felébredt, számára nincs többé biztonságos hely ezen a földön – sem Chicagóban, sem bárhol máshol a világon.

Nem mozdultam. A helyemen álltam, a szívem a bordáimnak csapódott. Az az ember, akiről azt hitték, hogy már csak egy növény, ott ült félig fekvő helyzetben, és engem nézett.

– Szóval… – szólalt meg Everett, és a szemei végigmértek a ruhámon, a zavart arcukon, majd a kezemen lévő olcsó gyűrűn. – Te vagy az a nő, akit Sterling választott, hogy eljátssza a gyászoló feleséget az örökségem felett.

A hangja hűvös volt, de a tekintetében nem volt düh – csak egy mély, átfogó intelligencia, amely azonnal darabjaira szedte a helyzetet.

– Nem akartam ezt, Everett – mondtam, miközben a hangom remegett, de büszkén tartottam a fejem. – Az anyám élete forgott kockán. Sterling megzsarolt. Nem volt más választásom, mint elfogadni ezt az őrült házasságot.

Everett egy pillanatig némán figyelt. Aztán lassan feljebb húzta magát a párnán, miközben a bal kezével a szívtájékát érintette, ahol a műtéti hegek húzódtak.

– Nincs szükség arra, hogy védekezz, kislányom – mondta halkan. – Már azelőtt tudtam, hogy Sterling és a kis barátai mit terveznek a hátam mögött, mielőtt a méreg ágyba kényszerített volna. Csak arra volt szükségem, hogy valaki… valaki kívülálló, aki nem fél tőlük… belépjen ezen az ajtón, és megadja a jelet a visszatéréshez. Amikor a fülembe súgtad azt az ígéretet… nos, az volt az első pillanat hónapok óta, hogy éreztem, még érdemes visszatérni.

Megdöbbentem.

– Te… te mindent tudtál?

– Nem mindent – felelte Everett, és a szemeiben hirtelen egy sötét, veszélyes fény villant fel. – Például azt nem tudtam, hogy Vance doktor a saját embereiként segít nekik. De most, hogy már tudom… ideje rendet tenni a családban. És ehhez, Teresa… szükségem van a feleségemre.

—

Az éjszaka hátralevő része egy elképesztő átalakulás jegyében telt. Everett, bár még gyenge volt, nem hagyott időt a tétovázásra. Telefonon keresztül mozgósította a leghűségesebb embereit – azokat, akiket Sterling még nem tudott eltávolítani vagy megvesztegetni. A kastély falai mögött hamarosan feszült, csendes háború vette kezdetét. Sterling, aki azt hitte, hogy a nagybátyja haldoklik, és már a vagyon elosztását tervezte a többi rokonnal, mit sem sejtett arról, hogy a préda felébredt, és most őt veszi célba.

Másnap reggel a könyvtárszobában ültem, amikor az ajtó hirtelen kivágódott.

Sterling lépett be, az arcán azzal a gőgös, magabiztos mosollyal, ami már az első találkozásunk alkalmával az idegeimre ment. Drága öltönye, kifogástalan frizurája és a hangos, magabiztos léptei mind azt sugallták, hogy ő a világ ura.

– Nos, Teresa? – kérdezte gúnyosan, miközben letette a aktatáskáját az asztalra. – Hogy bírja az öreg a haldoklást? Remélem, nem csinál túl nagy rendetlenséget, mielőtt aláírná a papírokat. Tudod jól, hogy a holnapi részvényesi gyűlésen szükségünk lesz a pecsétjére.

Felálltam a székből. Kiegyenesedtem. Nem volt bennem félelem. A mögöttem lévő ajtó hangtalanul kinyílt, és a félhomályból Everett lépett elő. Nem ült kerekesszékben; bár kissé bizonytalan léptekkel, de egyenes háttal, a régi, félelmetes eleganciájával állt meg Sterling mögött.

Sterling arcáról a mosoly azonnal lefagyott, mintha jeges vizet öntöttek volna rá. Megfordult, és a szemei akkorára tágultak, mint a tányérok.

– Na… nagybátyám? – dadogta, a színe hirtelen teljesen elment. – De hát… az orvosok azt mondták… Vance azt mondta…