Massimo leült a kanapé szélére, és megfogta Sofia kezét. Noah odabújt az édesanyja másik oldalához, a kis ujjacskáival óvatosan megsimogatta a pocakot. – A kishúgom jól van? – kérdezte a kisfiú suttogva. – Jól van, kincsem – válaszolta Sofia, és magához húzta a fiát. – Miattad van jól. Te voltál a legbátrabb kisfiú a világon.
– Most pedig elmegyünk innen – mondta Massimo határozottan. – Ez a ház többé nem a tiétek. A tengerparti birtokra költöztök, Palermóba. Ott van a napfény, a tenger, és nincsenek emlékek ezekről a szörnyetegekről. Veletek megyek. Nem hagyom el a házat, amíg meg nem születik a kislány.
Hat hónappal később a szicíliai tengerpart felett lebegő fehér márványteraszra lágy, sós tengeri szellő fújt be a narancsligetek felől. A Földközi-tenger kékje a végtelenbe nyúlt, a lemenő nap aranyra festette a vizet.
Sofia a fonott karosszékben ült, fehér vászonruhában. A karjaiban a kéthetes kisbaba, Chiara aludt békésen, apró kezét az álla alá szorítva. Sofia karján a sebek már begyógyultak; a ronda betű helyét egy finom, ügyes plasztikai sebész keze nyomán egy elegáns, virágzó liliomot ábrázoló finom hegvonal váltotta fel. Nem a szégyen bélyege volt többé, hanem a győzelemé.
A gyepen Noah egy hatalmas fekete labradorral szaladgált, a kacagása betöltötte a teraszt.
Massimo lépett ki a házból. Nem viselt öltönyt; egyszerű fehér inget és kényelmes nadrágot hordott. Egy csésze meleg citromos teát tett le a lánya mellé az asztalra, majd megállt, és a tengert nézte.
– Hívott a főügyész Rómából – mondta Massimo halkan. Sofia felnézett: – Mi a hír?
– Adrian harminc évet kapott, kedvezmény nélkül. Varga életfogytiglant egy szigorított fegyintézetben. Evelyn… az asszonyt huszonöt évre ítélték bűnrészességért és gyermekrablási kísérletért. Egyikük sem látja meg többé a szabad világot.
Sofia lehunyta a szemét, és mélyen beszívta a tiszta, narancsvirág illatú levegőt. Nem érzett gyűlöletet. Nem érzett kárörömet sem. Csak a tiszta, határtalan megkönnyebbülést. A sötétség, amely hónapokon át fojtogatta az életét, végleg eloszlott.
– Köszönöm, apa – mondta Sofia halkan.
Massimo lehajolt, és óvatosan megérintette a kis Chiara finom, meleg arcocskáját. – Nekem köszönheted a legkevesebbet, Sofia. Magadnak köszönd, mert kitartottál. És Noah-nak, aki egyetlen bátor mondattal lerombolta a hazugságaik falát.
Noah épp ebben a pillanatban szaladt oda hozzájuk, a kutyát maga után húzva, a keze tele volt kagylókkal. – Papa! Nézd, mit találtam a parton! Ez a legszebb kagyló a világon! Odaadom Chiarának!
Massimo felnevetett – egy mély, meleg, szívből jövő nevetéssel, amilyet Sofia gyermekkora óta nem hallott tőle. Felkapta a kisfiút a karjába, és a magasba emelte. – Megbeszéltük, bajnok. Megvédjük a lányokat. Mindig.
A nap lebukott a tenger hullámai mögött, de a teraszon nem volt sötétség. Ott volt az új élet, a biztonság és a szeretet, amelyet semmilyen árulás, semmilyen kegyetlenség nem tudott többé elvenni tőlük.