Intett Matteónak, hogy lépjen hátra. Adrian, látva apósa tekintetét, hirtelen megértette, hogy nincs tovább. A hazugságok, a pózolás, az arrogancia mind elpárolgott. Egy nyomorult, reszkető féreg maradt a földön, aki a saját vizeletében feküdt a széttört ajándékdobozok között.
– Massimo… könyörgök… kényszerítettek… Varga azzal fenyegetett, hogy megöl… – dadogta Adrian, miközben a kezeit védekezőn maga elé emelte. – Család vagyunk… Massimo, a véred…
Massimo lehajolt. Nem ütött. Nem rúgott. Egyszerűen kinyújtotta a jobb kezét, megragadta Adrian nyakkendőjét, és egyetlen rántással felemelte a fiatalembert a földről, olyan erővel, hogy Adrian lábujjai alig érintették a parkettát.
– Te nem vagy a családom – mondta Massimo, és a szavai szinte hipnotikus nyugalommal peregtek. – Te egy rovar vagy, aki a házamba merészelt mászni. Azt hitted, mert öregszem, mert visszavonultam a napi ügyektől, gyenge lettem? Azt hitted, a lányom védtelen?
Massimo az ablak felé fordította Adrian fejét. A kertben, a pázsit szélén, három fekete luxusautó kanyarodott be némán a felhajtóra. Nem Moretti emberei voltak.
– Tudod, kik ők, Adrian? – kérdezte Massimo halkan a fülébe.
Adrian tágra nyílt szemekkel bámult ki az üvegen. A leghátsó autóból két nagydarab, sötét öltönyös alak szállt ki, akik egy megkötözött, vérző fejű férfit rángattak ki a csomagtartóból. A férfin bőrkabát volt, az arca felismerhetetlenre volt verve, de a bal kézfején virító tetoválás egyértelmű volt.
Viktor Varga volt az.
Adrian torkából egy szánalmas, elhaló vonyítás tört fel. – Hogy… hogyan…?
– Azt hitted, nem tudok a kikötői mozgásokról? – folytatta Massimo a fülébe suttogva. – Azt hitted, tízmillió euró eltűnhet a városban anélkül, hogy a könyvelőim ne jelentenék? Vargát ma délben fogták el az embereim a magángépénél a repülőtéren. Már mindent elmondott. Minden egyes nevet, minden egyes bankszámlát. És átadta az összes felvételt is, amit a pincében készítettetek.
Massimo elengedte a nyakkendőt. Adrian tehetetlen zsákként zuhant vissza a földre.
– Varga azt hitte, megvásárolhatja az életét azzal, hogy téged és az anyádat adja nekem tálcán – mondta Massimo, miközben a zsebéből elővett egy fehér selyem zsebkendőt, és gondosan megtörölte az ujjait, mintha valami tisztátalan dologhoz ért volna hozzá. – De tévedett. Nem üzletelünk azokkal, akik a gyermekeink vérére szomjaznak.
Evelyn ekkor a kanapé mögé csúszva, a földön kúszva próbált az oldalajtó felé menekülni. – Én semmiről sem tudtam! Adrian kényszerített! Massimo, könyörgök, harminc éve a barátod voltam!
Massimo rá sem nézett a nőre. – Matteo. – Igen, don Massimo? – Vidd el őket a pincébe. Vargával együtt. Nem akarom, hogy a rendőrség holttesteket keressen a birtokomon. De gondoskodj róla, hogy Adrian pontosan annyi égési sérülést kapjon a testére, ahányat a lányomon találtak. Se többet, se kevesebbet. Amikor befejeztétek, adjátok át őket a szövetségi ügyészségnek a sikkasztási és emberrablási aktákkal együtt. Ott rohadjanak meg az életfogytiglan alatt.
– Értettem, uram.
Matteo és két frissen belépő biztonsági ember megragadta Adriant és Evelynt. A nő sikoltozása, a férfi szánalmas könyörgése és zokogása lassan elhalt a folyosó mélyén, ahogy a nehéz acélajtó lezárult mögöttük.
A szalonban újra csend lett.
Massimo megfordult. A tekintetéből a könyörtelen maffiavezér és a rideg üzletember azonnal eltűnt, amint meglátta a falnak támaszkodó Sofiát. Odasietett hozzá, leguggolt elé, és magához ölelte a lányát.
– Vége van, kincsem. Vége van – suttogta az idős férfi, és a szeme sarkában most először megcsillant egy valódi könnycsepp. – Nem tehetnek többé semmit ellened. Soha többé.
Sofia zokogva roskadt az apja vállára. Az elmúlt hónapok elviselhetetlen magánya, a megaláztatások, a pincében átélt pokol – minden felszabadult belőle abban a pillanatban. – Apa… a baba… fáj a hasam…
Ebben a pillanatban a főbejárat kitárult, és Dr. Salerno lépett be négy asszisztenssel és a hordozható orvosi eszközökkel. – Don Massimo! Itt vagyunk!
– Hozzá nyúljatok először – mutatott Massimo Sofiára, miközben felsegítette a lányát a kanapéra.
A következő fél óra feszült, néma várakozásban telt. Dr. Salerno szakszerűen, gyors mozdulatokkal készítette elő az ultrahangot. A gélek hidegsége megborzongatta Sofiát, de amikor a kis fekete-fehér képernyő életre kelt, a teremben mindenki visszatartotta a lélegzetét.
Egy ritmikus, gyors, erőtől duzzadó hang töltötte be a szobát: dubb-dubb-dubb-dubb.
– A szívhang tiszta és stabil – mondta Dr. Salerno megkönnyebbülten sóhajtva, és az idős don felé fordult. – A méhlepény nem vált le, don Massimo. Az ütés tompa volt, a hasizmok és a zsírszövet felfogták az erő nagy részét. Zúzódások vannak a hasfalon, és Sofiának azonnali ágynyugalomra és infúziós kezelésre van szüksége a sokk miatt, de a kislány… a kislány épen maradt.
– Kislány? – kérdezte Sofia, és a könnyein keresztül egy halvány, fáradt mosoly derengett fel az arcán. – Igen, kedvesem – mosolygott vissza a doktornő. – Egy kislány. És harcos, akárcsak az édesanyja.