– Evelyn – szólalt meg Massimo, anélkül, hogy hátranézett volna. – Harminc éve ismerem a családodat. Apád tisztes ember volt, a kikötői szakszervezet elnöke, aki tudta, mi a becsület. Amikor három éve hozzám jöttél azzal, hogy a fiad, Adrian feleségül akarja venni Sofiát, adtam nektek egy esélyt. Adtam a fiadnak egy igazgatói széket a logisztikai holdingomban, adtam nektek ezt a villát, és kifizettem Adrian összes rejtett adósságát. Azt hittem, hálásak lesztek. Azt hittem, a lányom biztonságban lesz.
– Mert fogalmad sincs, mi a valóság! – fújtatott Evelyn, miközben a rettegést próbálta agresszióba fojtani. – A lányod sosem szerette Adriant! Csak azért ment hozzá, mert te kényszerítetted rá! És az elmúlt hónapokban… találkozgatott valakivel. Adrian rajtakapta őket!
– Hazudik – szólalt meg hirtelen egy mély, fáradt hang a szalon bejárata felől.
Mindenki odafordult.
Az ajtóban Sofia állt. Nem ment fel a lakosztályba; Luca kezéből kibontakozva, a falba kapaszkodva jött vissza. A teste még mindig remegett, de a szemeiben a bénító rettegés helyét átvette valami más. A sarokba szorított, életéért és gyermekeiért küzdő anya végső, elkeseredett bátorsága. Noah a lábába kapaszkodott.
– Sofia, menj vissza! – szólt rá Massimo keményen, de a lány határozottan megrázta a fejét.
– Nem, apa. Most nem hallgatok tovább. Ha most nem mondom el, Adrian meg fogja ölni a fiamat, és meg fogja ölni a születendő babámat is.
Adrian a földön megpróbált felülni, az arca eltorzult: – Sofia, fogd be a szád, te rohadék! Megeskütél!
Massimo egyetlen intésére Matteo ránehezedett Adrian lapockájára, mire a fiatalember arca a márványba préselődött, és csak egy tompa nyögés tört fel a torkából.
– Beszélj, Sofia – mondta az apa.
Sofia vett egy mély, szaggatott lélegzetet. A kezét a hasára tette, mintha pajzsot emelne a kicsi köré. – Három hónappal ezelőtt Adrian hatalmas pénzt veszített. Nem a legális piacon, apa. Titkos illegális pókertermekben a külvárosban. Tízmillió euróról volt szó. Amikor a hitelezők megjelentek a villa kapujában, Adrian rájött, hogy tőled nem kérhet több pénzt, mert akkor átvilágítanád a holding könyvelését, és kiderülne, hogy a cégből is sikkasztott.
Massimo szeme összeszűkült. – És mit csinált?
– Kitalált egy tervet az anyjával – mutatott Sofia remegő ujjal Evelynre. – Evelyn azt mondta neki, hogy van egy módja a tartozás elengedésének. A legnagyobb hitelező… egy bizonyos Viktor Varga volt. Egy román fegyver- és emberkereskedő, aki a kikötői raktárakat akarta megszerezni, de a te jóváhagyásod nélkül nem tehette be oda a lábát. Varga azt mondta Adriannak, hogy nem kell a pénz, ha Adrian átadja neki a te biztonsági kódjaidat, a hajózási útvonalakat… és valamit, amivel zsarolni lehet téged.
Massimo arcán a bőr feszessé vált, mintha kőből faragták volna. – Valamit, amivel zsarolhatnak engem?
– Engem – csuklott el Sofia hangja, és az első könnycsepp végre legördült az arcán. – Adrian és Evelyn két héttel ezelőtt bezártak a vendégház borospincéjébe. Azt mondták, csak egy üzleti vacsora lesz. De amikor a zár kattant, nem Adrian jött be az ajtón. Hanem Viktor Varga. Két fegyveres emberével.
A szalonban megfagyott a levegő. Még a csendes légkondicionáló zúgása is elhaltnak tűnt.
– Adrian… ott állt az ajtó túloldalán – folytatta Sofia, és a hangja olyan vékony volt, mint a selyemfonal, mégis minden szava késszúrásként hasított a csendbe. – Hallottam a hangját a fémrácson keresztül. Azt mondta Vargának: „Csinálj vele, amit akarsz. Csinálj kompromittáló videókat. Fenyegesd meg, hogy megölöd a gyereket, ha elmondja Massimónak. Nekem csak az elismervény kell a tartozásom törléséről.”
Evelyn a háttérben megpróbált megszólalni: – Ez hazugság! Rágalom! A lányod…
– NEM HAZUGSÁG! – sikoltott fel Noah, a hároméves kisfiú, aki eddig csendben kapaszkodott az anyjába. A kicsi szemei tágra nyíltak az emléktől, az apró ujjai görcsösen rángatóztak. – Én a mosókonyhában voltam! Láttam a csúnya bácsit a fekete kabátban! Anya sírt! Anya kiabált, hogy „Kérlek, Adrian, ne hagyd!”, de apa nevetett! Apa bezárta a lakatot! És a csúnya bácsi bántotta anya karját a tűzzel!
Sofia felhúzta mindkét ruhaujját. A kör alakú égések nem véletlen sebek voltak. Betűk voltak. Egy durva, barbár bélyeg: egy „V” betű, mélyen a felkarja húsába égetve.
– Varga azt mondta – suttogta Sofia –, hogy ha nem írom alá a papírokat, amelyekkel átruházom a Moretti Alapítvány felügyeleti jogát Adrianra, és ha csak egy szót is szólok neked, apa… elviszik Noah-t. Azt mondta, a kikötőben teszik fel egy konténerhajóra, és soha többé nem látom viszont. És Adrian… Adrian mindent végignézett. Ő fogta le a lábamat, amikor Varga rágyújtott arra a szivarra…
Amikor Sofia kiejtette ezeket a szavakat, valami végleg és visszavonhatatlanul meghalt Massimo Morettiben.
Nem volt ordítás. Nem volt dühkitörés. Az emberi düh véges dolog, de ami Massimo szemében felizzott, az valami ősi, feneketlen és abszolút sötétség volt. Lassan letette a whiskyspoharat a márványpultra. A kristály tompa koccanással ért a kőhöz.
Odalépett Adrianhoz.