Esteban lassan felé fordult. A szeme csillogott a reggeli fényben.
— És mi van azzal, amit Mateo kérdezett tegnapelőtt az ablaknál? — kérdezte Esteban halkan, alig hallható mosollyal. — Hogy csak színlelsz-e, mert én vagyok a főnök?
Clara elpirult, de nem sütötte le a szemét. Állta a férfi pillantását, és az arcán megjelent egy őszinte, meleg mosoly, amely minden szerződésnél többet ért.
— Azt hiszem, Salcedo úr, idővel talán módosíthatunk néhány záradékot abban a megállapodásban — válaszolta lágyan. — De csak szigorúan írásban.
Esteban felnevetett – egy mély, felszabadult nevetéssel, amely betöltötte az egész tornácot –, majd kezet nyújtott az asszonynak. Clara elfogadta, és ahogy ujjaik összefonódtak, mindketten tudták, hogy az El Mezquite falai között végre valódi élet kezdődött.






