Az El Mezquite birtok tornácán álló petróleumlámpa fénye éles árnyékokat vetett a kőpadlóra, miközben az éjszakai szél száraz mezquite-leveleket sodort végig a lépcsőkön. A bírósági végrehajtó és Ramiro ott álltak az ajtóban, utóbbi arcán azzal a diadalittas, kapzsi vigyorral, amelyet Clara már túl jól ismert Parrasból.
— Jó estét, Salcedo úr — mondta a végrehajtó hivatalos, érzelemmentes hangon, miközben előrenyújtott egy kék szalaggal átkötött, pecsétes iratot. — Bírósági végzést hoztam Mateo és Ana Villaseñor ideiglenes elhelyezéséről. A családjogi bíró elrendelte, hogy a kiskorúakat azonnal adják át nagybátyjuknak, Ramiro Villaseñor úrnak, tekintettel az édesanya bizonytalan anyagi helyzetére és a folyamatban lévő büntetőjogi feljelentésre.
Ramiro előrelépett, és benézett Esteban válla fölött az előszobába, ahol Clara állt. A nő háta mögött Mateo szorosan fogta a húga kezét. Ana rémülten bújt a bátyja mögé, szeme tágra nyílt a sötétben felbukkanó idegenek láttán.
— Na, hallottad, Clara? — szólalt meg Ramiro mézesmázos, gúnyos hangon. — Nem kellett volna elszöknöd Parrasból. A gyerekeknek tisztességes otthonra van szükségük, nem pedig arra, hogy egy idegen férfi cselédjeként tengetett életben nőjenek fel. Gyertek, kölykök, a nagybácsi elvisz titeket egy jó helyre.
Mateo egy lépést sem mozdult. Ehelyett még szorosabban markolta Ana kezét, és olyan gyűlölettel nézett a nagybátyjára, amely egy kilencéves gyerektől szinte ijesztő volt.
— Nem megyünk veled sehová — mondta a fiú tisztán, remegés nélkül. — Te egy hazug vagy.
Ramiro arca eltorzult a dühtől, és kezet emelt, mintha pofon akarná ütni a fiút, de Esteban Salcedo abban a pillanatban mozdult. Nem kiabált, nem fenyegetőzött, egyszerűen csak lépett egyet előre, elzárva az egész ajtónyílást széles vállával. Esteban nem volt nagydarab, hangoskodó ember, de negyven évnyi kemény hegyi munka, a birtok irányítása és a belőle áradó megingathatatlan nyugalom olyan tekintélyt kölcsönzött neki, amely azonnal megtorpantotta Ramirót.
— Ezen a küszöbön egyetlen lépést sem tesz beljebb, Villaseñor úr — mondta Esteban halkan, de a hangjában acél csengett. — Ha még egyszer kezet emel a birtokomon lévő bármelyik gyerekre, nem a bíróságra fog menni, hanem a kórházba.
A végrehajtó idegesen megköszörülte a torkát, és hátrált egy lépést.
— Uram, ez akadályozza a hatósági eljárást! Kérem, ne nehezítse meg a dolgunkat. A végzés egyértelmű: az anya hajléktalan, nincs bejelentett munkaviszonya, és nyolcvanhatezer pesós sikkasztással vádolják. A gyerekek veszélyben vannak.
Esteban lassan a végrehajtó felé fordult, elvette tőle a végzést, és alaposan végigolvasta a lámpa fényénél. Clara a háta mögött szinte nem is lélegzett. A keze remegett, de amikor Estebanra nézett, valami különös, szilárd erő áradt át belőle. Ez a férfi nem kiabált, nem ígérgetett fűt-fát, mint Julián tette régen. Egyszerűen csak ott állt, mint egy kőfal közte és a világ kegyetlensége között.
— Érdekes — jegyezte meg Esteban, visszaadva a papírt. — Ebben a beadványban az áll, hogy Clara Villaseñor hajléktalan, és nincs bejelentett jövedelme.
— Pontosan — vágta rá Ramiro elégedetten. — Mindenki tudja, hogy csak kegyelemből van itt.
— Azt hiszem, a bíró urat félrevezették — válaszolta Esteban teljesen nyugodtan. — Clara Villaseñor ugyanis bejelentett alkalmazottja az El Mezquite birtoknak, a társadalombiztosítási hivatalnál regisztrált munkaszerződéssel, fix havi fizetéssel és különálló, teljes értékű lakrésszel rendelkezik. A szerződését és a befizetett járulékokról szóló igazolást éppen tegnap reggel hitelesítette az arteagai közjegyző.
Ramiro mosolya egy pillanat alatt lehervadt.
— Ez hazugság! Ki venne fel egy ilyen nőt hivatalos szerződéssel?
— Én — mondta Esteban egyszerűen. Majd előhúzott a zsebéből egy összehajtogatott lapot: annak a váltónak a másolatát, amely néhány órával korábban érkezett a levélben. — De ha már a közjegyzőknél és a hivatalos iratoknál tartunk, végrehajtó úr, vessen egy pillantást erre a dokumentumra is, amelyet Ramiro Villaseñor és a nagybátyja, Bernabé Fierro csatolt a követeléséhez.
A végrehajtó elvette a papírt, és zavartan hunyorgott rá.
— Mi ez?
— Egy jelzálog-kötelezvény egy parrasi földterületre, amelyet állítólag Clara Villaseñor is aláírt kezesként 2020. október 14-én — magyarázta Esteban hűvös precizitással. — Csakhogy van egy apró bökkenő. Azon a napon Clara Villaseñor a saltillói közkórház szülészetén feküdt, ahol világra hozta a lányát, Anát. A születési anyakönyvi kivonat és a kórházi zárójelentés a konyhaasztalon van. Egy olyan asszony aláírását hamisították rá egy hivatalos okiratra, aki éppen életet adott egy gyermeknek.
A csendet csak a tücskök ciripelése törte meg a sötétben. A végrehajtó döbbenten nézett a lapról Ramiróra, majd vissza Estebanra.
— Ez… ez súlyos bűncselekmény, ha igaz — dadogta a hivatalnok.
— Hazudik! — kiáltotta Ramiro, az arca elvörösödött az izzadságtól és a pániktól. — Összejátszanak! Ez a gazda csak azért védi, mert a szeretője! Hogyan bízhatna egy bíró egy ilyen nőben?
Esteban szeme összeszűkült. Egy pillanatra úgy tűnt, elveszíti a hidegvérét, de végül csak mély levegőt vett, és a végrehajtóra nézett.
— Végrehajtó úr, önnek joga van bemenni és megnézni a gyerekek szobáját, az iskolai beiratkozási papírjaikat az arteagai általános iskolába, valamint a munkaszerződést. Ha ezek után úgy ítéli meg, hogy a gyerekek veszélyben vannak, én magam viszem be őket a városba. De ha kiderül, hogy Ramiro Villaseñor hamis adatokkal és okirat-hamisítással tévesztette meg a bíróságot, akkor holnap reggel én magam kísérem el Clarát az államügyészségre.






