— Micsoda gyáva ember volt — suttogta Clara, de ezúttal nem sírt. Valami kemény és tiszta született meg benne abban a pillanatban: a teljes szabadság érzése. Minden utolsó csepp bűntudat, minden maradék kötődés, amelyet a halott férje emléke iránt érzett, egyszerre hamuvá égett. — És most mit teszünk?
Esteban előrehajolt, és rátette a kezét a papírra.
— Holnap reggel elmegyünk Saltillóba. Nem fogunk várni arra, hogy Bernabé újabb hazugsággal álljon elő. Felkeressük a legjobb ügyvédet a városban, beadunk egy büntetőfeljelentést okirat-hamisítás és csalás miatt, és visszaszerezzük a gyerekek földjét.
— Nincs pénzem ügyvédre, Esteban — mondta Clara azonnal, visszatérve a jól ismert, józan valóságba. — A füzetemben minden peso be van osztva. Nem fogadok el kölcsönt, amit nem tudok visszafizetni.
Esteban elmosolyodott.
— Nem is adok kölcsönt. Előleget kapsz a jövő évi prémiumodból, ha sikerül rendbe tenned a könyvelést a szarvasmarha-eladásoknál is. Hallottam, ahogy múlt héten kijavítottad a takarmányszállító számláját. Jobban értesz a számokhoz, mint a könyvelőm.
Clara ajka szegletében megjelent egy apró, szinte észrevehetetlen mosoly.
— Rendben — mondta halkan. — De írásba foglaljuk.
— Természetesen — felelte Esteban. — Egyetlen szót sem módosítunk aláírás nélkül.
Másnap reggel a hajnali napfény aranyra festette a Coahuila-i hegyek csúcsait. Az El Mezquite udvarán azonban nem a megszokott csend fogadta őket. Amikor Esteban és Clara kiléptek a tornácra, a birtok kapujánál két rendőrautó és egy fekete szedán állt.
Clara megtorpant, a szíve összeszorult, de Esteban nyugodtan a vállára tette a kezét, majd elindult a kapu felé. Az autók mellett egy ősz hajú, elegáns öltönyös férfi állt, aki mellett az államügyészség egyik nyomozója jegyzetelt.
— Jó reggelt, Salcedo úr — lépett előre az öltönyös férfi, és kezet nyújtott Estebannak. — Rodrigo Morales vagyok, a saltillói ügyészség vezetője. Tegnap este későn hívott fel az arteagai bírósági végrehajtó, és elküldte annak a váltónak a másolatát, amelyet ön mutatott neki.
Clara közelebb lépett, zavartan nézve a férfiakra.
— Uram, én meg tudom magyarázni… a kórházi papírjaim…
Morales ügyész felemelte a kezét, és tisztelettudóan meghajolt az asszony felé.
— Nincs szükség magyarázatra, Villaseñor asszony. Azért jöttünk, mert Bernabé Fierro neve már hat hónapja szerepel a nyomozóhatóság látókörében. Különböző kisbirtokosokat és özvegyeket fosztott ki hamisított váltókkal és lefizetett hivatalnokokkal egész Coahuila államban. Eddig azonban minden áldozat megijedt, és inkább lemondott a földjéről, minthogy bíróság elé álljon. Az ön esete az első, ahol egy vitathatatlan alibi – egy gyermek születése – bizonyítja a hamisítást.
Clara szája elnyílt a döbbenettől.
— Akkor… nem ellenem jöttek?
— Éppen ellenkezőleg — mondta a nyomozó, elővéve egy aktát. — Hajnalban őrizetbe vettük Ramiro Villaseñort és Bernabé Fierrót is a parrasi birtokon. A házkutatás során megtaláltuk a könyvelési naplóikat, amelyben az is szerepel, hogy ön hat hónapon át ingyen dolgozott náluk, valamint megtaláltuk azt a hamis számlát is, amellyel a nyolcvanhatezer pesós lopást próbálták rábizonyítani. Mindketten teljes beismerő vallomást tettek, hogy enyhítsék a büntetésüket.
Clara a mellkasához szorította a kezét, mintha csak így tudná visszatartani a hirtelen rátörő érzelmeket. Hónapokon át bujkált, rettegett minden idegen autó hangjától, minden kopogtatástól, és most egyetlen reggel alatt összedőlt az a börtön, amelyet a saját férje családja épített köré.
— És a föld? — kérdezte Clara halkan. — A gyerekeim földje?
— A bíróság semmisnek nyilvánítja a jelzálogot — válaszolta Morales ügyész mosolyogva. — Ráadásul Bernabé Fierro vagyonából kártérítést ítélnek meg önnek az elmaradt munkabére és a zaklatás miatt. Szabad ember, Villaseñor asszony.
Miután a hatóság emberei felvették Clara hivatalos vallomását a tornácon, és elhajtottak a poros úton, a birtok újra elcsendesedett. Csak a tyúkok kotkodácsolása hallatszott az udvar végéből, ahonnan Ana éppen egy kosár tojással szaladt feléjük, nyomában Mateóval, aki egy új kötőféket cipelt a vállán.
— Anya! Esteban! Fahéj két tojást is tojt ma reggel! — kiáltotta a kislány kipirult arccal.
Clara leguggolt, és olyan erővel ölelte magához a lányát, majd a fiát is, hogy mindketten nevetni kezdtek. A nap melegen sütött rájuk, a levegőben kamilla és friss föld illata terjengett.
Amikor Clara felegyenesedett, Esteban ott állt mellette, zsebre dugott kézzel, és a gyerekeket nézte. A tekintetében már nem volt nyoma annak a zárkózott, magányos férfinak, aki néhány héttel ezelőtt az ajtóban fogadta őket.
— Most, hogy megkapod a kártérítést és visszakapod a földet… — szólalt meg Esteban halkan, a távoli hegyeket nézve — gondolom, vissza akarsz költözni a városba, vagy fel akarsz építeni egy saját házat Parrasban.
Clara ránézett a férfira, majd végigtekintett a birtokon. Látta a konyhaablakban virágzó kamillát, a frissen meszelt falakat, a karámnál várakozó lovakat, és a két gyerekét, akik már úgy mozogtak ezen az udvaron, mintha itt születtek volna.
Clara elővette a zsebéből a kis kockás füzetét, kinyitotta, és egy ceruzával húzott egy vonalat az oldal aljára.
— A parrasi földet bérbe fogom adni, hogy a bevételből félretegyek Mateo és Ana egyetemi tanulmányaira — mondta Clara nyugodt, tárgyilagos hangon. — Ami pedig a lakhatást illeti… az El Mezquite birtokon még mindig túl nagy az étkezőasztal egyetlen embernek. És ha jól emlékszem, van egy érvényes munkaszerződésünk.






