Anthony Bellandi lépett ki a konténerek árnyékából. Az automata fegyver csöve közvetlenül a fegyveresekre szegeződött. Mögötte Daniel Carter lépett elő, véres kötéssel a vállán, de a tekintetében lévő kérlelhetetlen gyűlölettel.

Vincent arca megrándult, a gőgös vigyor helyét hirtelen a döbbenet és a vad harag vette át.
– Anthony…? Te mit keresel itt, te áruló vén bolond?! Azt hitted, feltámadhatsz a halálból?!

– Én sosem haltam meg, Vincent – felelte Anthony ridegen. – Csak vártam, hogy a patkányok előbújjanak a sötétből. És te… a bátyám kenyerén híztál fel, az ő védelme alatt nőttél fel, és képes voltál megmérgezni őt, mint egy kivert kutyát egy rakás New York-i ígéretért.

– Kuss legyen! – ordított fel Vincent, és a mozdulata gyorsabb volt, mint a gondolat: előrántotta a zakója alól a nikkelezett Berettáját, egyenesen Maria felé emelve a csövet. – Senki sem megy ki innen élve! Azt hiszitek, ti vagytok a Bellandi-család?! Ti a múlt vagytok! A vénasszony a selyemblúzaival, a kiöregedett katona a morális prédikációival… Én vagyok a jövő! Én hozom a pénzt, én hozom a hatalmat!

– Te senki vagy, Vincent – mondta Maria, és most először felállt a székről.

Nem hátrált meg a fegyver elől. Egyetlen lépést tett előre, egyenesen a cső irányába. A tekintetében olyan mélységes, rideg megvetés égett, hogy Vincent keze – a nehéz, acél fegyvert tartó ujj – láthatóan megremegett.

– Azt hitted, a hatalom a fegyverből származik? – folytatta Maria, miközben lassan, méltóságteljesen lépkedett felé. – Azt hitted, azért tiszteltek téged, mert te vagy Luca unokaöccse? Azért tiszteltek, mert mögötted állt a Bellandi név. Az a név, amit Luca és én építettünk fel vérrel, hűséggel és olyan áldozatokkal, amikről neked fogalmad sincs. Amikor megölted őt, elvágtad a saját torkodat is. Csak túl ostoba voltál ahhoz, hogy észrevedd, amint elvérzel.

– Fogd be a szád! – sikoltotta Vincent, és az ujja megfeszült a ravaszon. – Lőjétek le őket! Most!

De a négy fegyveres zsoldos nem mozdult.

A raktár magas, sötét mennyezeti állványzata felől tompa, fémes kattanások hallatszottak. Zöld és vörös lézerfények tucatjai jelentek meg Vincent, Vale és az embereik mellkasán. A hangár hátsó ajtajai kitárultak, és tíz sötét ruhás, professzionális biztonsági operátor lépett be, a szindikátus legrégebbi, legmegbízhatóbb tisztjeinek vezetésével.

Marco lépett előre az árnyékból, a kezében egy rádióadóval.
– A külső embereiteket lefegyvereztük, Vincent úr. A New York-i hajó nem fog kikötni. A Moretti-klán vezetője egy órával ezelőtt kapta meg a bizonyítékokat arról, hogy őket is átvertétek a tengeri díjakkal. Visszaléptek az üzlettől. Maguk egyedül maradtak.

Thomas Vale kezéből kiesett az aktatáska. A nehéz bőr tompa puffanással hullott a földre, a zárak kinyíltak, és a fehér papírok szétrepültek a porban. Az ügyvéd a falnak támaszkodott, a lábai felmondták a szolgálatot, és lassan lecsúszott a hideg betonra.
– Maria… kérlek… – dadogta Vale, a hangja szánalmas nyöszörgéssé silányult. – Nem akartam, hogy így legyen… Vincent zsarolt… tudott a svájci számláimról… kényszerített!

Maria rá sem nézett az ügyvédre.
– Anthony – mondta csendesen.
– Igen, Maria?
– Gondoskodj róla, hogy Thomas Vale úr minden egyes bankszámlája, ingatlana és vagyontárgya átkerüljön Daniel Carter és a lánya nevére, kárpótlásul a műhelyért és a megaláztatásért. Utána… add át őt a szövetségi ügyészségnek a mérgezési jegyzőkönyvvel együtt. Nem érdemli meg, hogy egy Bellandi golyója végezzen vele. Hadd rohadjon meg egy szövetségi börtön legmélyebb zárkájában, ahol a saját régi kliensei várnak rá.

– Úgy lesz – bólintott Anthony, és két embere azonnal megragadta a zokogó ügyvédet, elvonszolva őt a kijárat felé.

Most már csak Vincent maradt a kör közepén.

A fiatalember fegyvert tartó keze leereszkedett. A zsoldosai lassan eldobták a fegyvereiket, és feltartott kézzel a fal felé fordultak. Vincent egyedül maradt a sárgás munkalámpák fényében, körbevéve a lézerek pontjaival, megtörten, megsemmisülve.

– Mit fogsz csinálni velem, nénikém? – kérdezte Vincent, és a hangjában most először megjelent az a nyers, gyermeki félelem, amit évek óta próbált elfedni a gőgjével. – A véred vagyok. Luca unokaöccse vagyok. Nem ölhetsz meg a család szeme láttára.

Maria megállt előtte, alig egy karnyújtásnyira.

A zsebéből elővette az arany pecsétgyűrűt – Luca Bellandi gyűrűjét, amit a temetés napja óta a nyakában hordott egy vékony láncon. Lassan felhúzta a saját mutatóujjára.

– A vér nem felhatalmazás az árulásra, Vincent – mondta Maria, és a szemei olyan mélyek és sötétek voltak, mint a chicagói éjszaka. – A család nem a közös névről szól. A család a hűségről, a védelemről és az áldozatról szól. Te egyetlen délután alatt képes voltál egy védtelen kislányt megalázni egy jeges hordóban, hogy megfélemlíts egy hűséges embert. Képes voltál megmérgezni a férfit, aki felnevelt téged. Te már rég nem vagy a vérem. Te csak egy rohadás vagy a fánk gyökerén.

– Maria… kérlek… – nyögte ki Vincent, és a térdei megroggyantak. Lezuhant a betonra, a sárba, pontosan úgy, ahogy Lily Carter zuhant a fűre néhány órával korábban. – Száműzz! Elhagyom az országot! Soha többé nem hallasz rólam!