A képsorok tiszták és kegyetlenek voltak: látszott, ahogy Vincent két embere megragadja Lilyt a virágágyás mellett, ahogy a lány táskáját a földre borítják, és ahogy Vincent maga lép oda. Nemcsak nézte a megaláztatást; ő volt az, aki a lány haját megragadva a jeges hordó fölé hajolt, és a fülébe suttogott valamit. A hangrögzítő tompán, de érthetően visszaadta a szavait:
*„Mondd meg apádnak, hogy ha holnap reggelig nem adja át a 4-es raktár kulcsait, a folyóból fogják kihalászni a testedet, Lily. És Maria néni nem fog megmenteni. Az a vénasszony már a múlté.”*
A felvétel végén egy másik hang is hallatszott a háttérből. Thomas Vale, a méltóságteljes ügyvéd hangja, aki a háttérben telefonált:
*„Igen, a hajó holnap hajnali négykor indul a 4-es dokkból. A rakomány tiszta. Gondoskodjatok róla, hogy a raktár kiürüljön, mielőtt a könyvvizsgálók megérkeznek.”*
Maria lassan lecsukta a laptopot.
Nem érzett meglepetést. Csak azt a tiszta, sebészi hidegséget, ami akkor szállja meg az embert, amikor egy daganatot kell kivágni a saját testéből. Felállt, a könyvespolchoz lépett, és elhúzta a nehéz, bőrbe kötött Machiavelli-kötetet. A mögötte lévő rejtett fali fülkéből elővett egy kicsi, de súlyos tárgyat: egy 38-as kaliberű, gravírozott Smith & Wesson revolvert, amit Luca adott neki a huszonötödik házassági évfordulójukra. A fegyver hideg acélja tökéletesen simult a tenyerébe.
– Marco – szólt a belső telefonba.
– Igen, asszonyom?
– Hívd fel Thomas Vale-t. Mondd meg neki, hogy azonnali sürgős tanácskozást hívtam össze a 4-es raktárban hajnali két órára. Mondd, hogy megtaláltam Luca titkos hagyatéki iratait a széfben, és alá kell írnunk az átruházást, mielőtt a család többi tagja tudomást szerezne róla.
– Értettem, asszonyom. És Vincent?
– Ne aggódj Vincent miatt – mondta Maria halkan. – Vale nem fog egyedül jönni. Magával fogja hozni a kutyáját is.
—
A chicagói folyóparti ipari negyedben a hajnali köd sűrűn, nyirkosan ülte meg az elhagyatott dokkokat. A 4-es számú raktárépület hatalmas, rozsdás bádoghangárként magasodott a sötét víz felett. A fémlemezeken monoton ritmusban kopogott a szemerkélő eső, a távolban egy uszály ködkürtje búgott fel tompán.
A raktár hatalmas tolóajtaja félig nyitva állt. Odabent, a poros betonaljzaton, a sárgás munkalámpák gyér fényében Maria Bellandi egy egyszerű faszéken ült, a sötét szövetkabátját szorosan magára húzva. Mögötte, a raklapok árnyékában két alak állt némán: Anthony Bellandi, a hosszú fekete bőrkabátjában, golyóálló mellényben, kezében egy automata puskával, és mellette Daniel Carter, a szerelő, akinek a jobb karja fel volt kötve, de az ép bal kezében egy nehéz csavarkulcsot szorongatott.
Pontosan hajnali két óra tizenöt perckor két fekete szedán kanyarodott be a raktár elé. A fényszórók vakító csóvái végigsöpörtek a poros belső téren, megvilágítva a magányosan ülő nőt.
Az autók motorjai elhallgattak.
Négy fegyveres zsoldos szállt ki először, biztosítva a bejáratot, majd a hátsó ajtóból Thomas Vale lépett elő, elegáns teveszőr kabátjában, aktatáskával a kezében. Mögötte Vincent Bellandi sétált be, a kezét a zsebében tartva, az arcán a már megszokott, magabiztos, gőgös vigyorral.
– Maria néni – mondta Vincent, ahogy a léptei visszhangot vertek a hatalmas hangárban. – Milyen meglepő helyszín egy családi megbeszélésre. Azt hittem, az ilyen piszkos helyeket mindig ránk hagyja.
Thomas Vale udvariasan bólintott, miközben szemüvegét igazgatta az orrán.
– Jó estét, Maria. Marco azt mondta, fontos dokumentumok kerültek elő. Örülök, hogy végre belátta: a család jövője a stabilitáson és a zökkenőmentes vagyonátadáson múlik. Vincent készen áll átvenni az operatív vezetést, én pedig garantálom a jogi védelmet.
Maria lassan felemelte a fejét. Nem kelt fel a székről. A tekintete egyenesen Thomas Vale szemébe fúródott.
– Hány évig voltál Luca barátja, Thomas?
Az ügyvéd megtorpant. A hangjában lévő közvetlenség egy pillanatra megbicsaklott.
– Harmincöt évig, Maria. Tudja jól. Ott voltam az esküvőjükön.
– Ott voltál – bólintott a nő, és a hangja olyan volt, mint a pergő száraz levél. – Ott voltál a keresztelőknél, ott voltál a tárgyalásokon. És ott voltál azon az estén is, amikor Luca a dolgozószobájában megitta azt a pohár konyakot, amit te magad töltöttél neki a saját üvegedből.
A raktárban a feszültség azonnal tapinthatóvá vált. A négy zsoldos keze önkéntelenül a kabátjuk alá rejtett fegyverek felé mozdult, de Vincent egyetlen intésére megálltak.
Vincent elnevette magát – egy száraz, rövid, ideges nevetéssel:
– Ugyan már, Maria! Ne kezdje megint ezt a paranoiát! Luca beteg volt. Az orvosi jelentések tiszták voltak.
– Az orvosi jelentések annyit értek, amennyit Thomas fizetett értük a klinika főorvosának – mondta Maria, miközben a táskájából elővett egy vaskos dossziét, és ledobta a porba, alig egy méterre Vale lábától. – Ez a számlakivonat a Vanguard Maritime-ról. Ez pedig a New York-i Moretti-klánnal kötött titkos megállapodásotok másolata, amit Daniel Carter mentett ki a lángok közül, mielőtt felgyújtottátok volna a műhelyét.
Thomas Vale arca lassan elveszítette a színét. A tekintete a dossziéra tévedt, majd Mariára.
– Honnan… honnan van ez magának?
– A múlt mindig visszatér, Thomas – szólalt meg ekkor egy mély, dörgő hang a raktár sötétjéből.






