Preston arcából kiszaladt a vér. A toll kicsúszott az ujjai közül, homlokán apró izzadságcseppek jelentek meg. – Ezt… ezt honnan szerezted? – dadogta az ügyvéd elhaló hangon.

– Harminc perccel ezelőtt ezeknek a dokumentumoknak a másolatát átadták a Dallas megyei Főügyészségen és a Texasi Ügyvédi Kamarának – koppantottam az ujjammal a mahagóniasztalon. – Okirathamisítás, magatehetetlen idős ember sérelmére elkövetett csalás, sikkasztás és zsarolás. Mit gondol, Preston, hány évet fog kapni egy szövetségi börtönben? Tizenötöt? Vagy inkább húszat?

Vivien hisztérikusan ugrott fel a székről: – Ezt nem mered megtenni! A nővéred vagyok! A véred!

– Amikor a saját anyádat kidobtad a fagyos utcára meghalni, megszűntél ember lenni – álltam fel, és undorral néztem a nőre. – Hét évvel ezelőtt hagytam, hogy elvegyétek tőlem a feleségemet és a fiamat. Ma azonban véget ért a játékotok.

A tárgyalóterem nehéz faajtaja kitárult. A Dallas-i Rendőrség nyomozói léptek be a szobába, kezükben a letartóztatási parancsokkal. A rideg bilincsek kattanása visszhangzott a fényűző irodában. Vivien hisztérikusan sikoltozva, átkozódva próbált ellenállni, miközben kivezették a folyosóra, Preston pedig teljesen összetörve, némán zokogva borult rá az asztalra.

Amikor kiléptem az irodaház üvegajtaján, a texasi napfény melegen áradt szét az arcomon. Beszálltam a kocsiba, és egyenesen dél felé vettem az irányt. Magam mögött hagytam a felhőkarcolókat, a hazugságokat és a kapzsiság világát.

Amikor a poros út végén feltűnt a kis fehér ház, a tölgyfa alatt már ott állt az új kerti pad. Édesanyám békésen kötögetett a verandán, Eli pedig önfeledten nevetve szaladgált egy kölyökkutya után a virágokkal teli udvaron.

Dela kilépett a házból. A kezében ott gőzölgött a csorba, félhold alakú lepattanással díszített bögre. Amikor meglátta a kocsimat, megállt, és egy olyan mosoly jelent meg az arcán, amely eloszlatott minden sötétséget, amit az elmúlt hét év rám mért.

Kiszálltam a terepjáróból, letérdeltem a poros földre, és kitártam a karomat a felém rohanó kisfiú előtt: – Apa! Tényleg hazajöttél!

Magamhoz szorítottam a fiamat, és miközben a könnyeim a vállára hullottak, a fülébe suttogtam: – Igen, kisfiam. Hazajöttem. És most már soha többé nem engedlek el titeket.