Mielőtt felfoghattam volna az árulás valódi mélységét, a ház belsejéből halk, száraz köhögés hallatszott, amit egy szék lábának csikorgása követett.
Dela arca hirtelen megváltozott. Rémület villant át a tekintetén, és azonnal felpattant. – Ki van odabent? – kérdeztem gyanakvóan. – Csak… csak egy idős ismerős, akit gondozok – válaszolta sietősen, de a hangsúlya mindent elárult. Titkolt valamit.
Mielőtt tovább faggathattam volna, könnyű léptek neszeztek a poros felhajtón. Egy vékony dongájú, maszatos pólójú kisfiú szaladt be a kapun, kezében egy girbegurba faágat lóbálva: – Anya! Megjöttem!
A gyermek azonnal Dela derekához simult, majd megpillantott engem. Megtorpant, kíváncsian végigmérte az öltönyömet, majd rendkívül udvariasan, poros kis jobb kezét nyújtva megszólalt: – Jó napot kívánok, uram!
Elinek hívták. Hat és fél éves volt.
Amikor a szemébe néztem, a lélegzetem is elállt. Nem csupán a mogyoróbarna árnyalat volt ismerős. A bal szemöldöke pontosan úgy ívelt felfelé egyenetlenül, a homlokán lévő apró forgó és az a makacs, fürkésző tekintet hajszálpontosan megegyezett azokkal a gyermekkori képekkel, amelyeket anyám egykor az éjjeliszekrényén őrzött rólam.
– Hol van az édesapád, kisfiam? – kérdeztem, és a saját hangom idegennek tűnt a fülemben.
Eli büszkén kihúzta magát: – Anya azt mondta, apa egy hatalmas, csillogó épületben dolgozik a nagyvárosban. Nagyon szép házakat épít az embereknek. És azt is mondta, hogy egy napon biztosan megtalálja a hazavezető utat hozzánk.
Egy éles csattanás törte meg a pillanatot.
A tálca kiesett Dela kezéből. A porceláncsésze apró szilánkokra robbant a kemény földön, a barna lé szétfröccsent a cipőmön.
Remegő térddel léptem Dela elé: – Az én fiam? Ugye az én fiam?
Aznap délután Dela nem szólt egyetlen szót sem. Bezárkózott a házba, magára húzva a zsalugátereket. Képtelen voltam visszavezetni Dallasba. Egy közeli, lepukkant motelt vettem ki éjszakára, de a szememet sem bírtam lehunyni. Pirkadatkor felkerestem az egyetlen szomszédot, Clancy bácsit, aki a poros út túloldalán élt egy rozoga faházban.
Az öregember a verandáján pipázva, megvető pillantással mért végig: – Hát maga az a híres férj? Hét éve jelent meg itt az a szerencsétlen teremtés az éjszaka közepén, egyetlen bőrönddel, és már négy hónapos terhesen a fiaival. Úgy dolgozott, mint egy igásló. Hajnalban kelt, kukoricát címerezett, gazt irtott a farmokon, éjjel meg varrt, csak hogy etetni tudja a gyereket. Soha egyetlen rossz szót sem mondott magáról. Mindig csak azt hajtogatta a kicsinek, hogy az apja derék ember, akit csúnyán félrevezettek.
Visszarohantam Delához. Dühömben és kétségbeesésemben addig dörömböltem, míg végül ajtót nyitott. Ekkor már nem titkolózott tovább. Néma csendben az asztalra helyezte Eli születési anyakönyvi kivonatát – ahol az apa neve helyén üres vonal húzódott –, valamint egy sárguló, gyűrött ultrahangfelvételt. A hátoldalán Dela ismerős, finom kézírásával ez állt:„Wade-nek. Apa leszel!”
– Mielőtt elűztek, már tudtam – zokogta Dela. – Háromszor utaztam fel Dallasba. Bementem Preston ügyvédi irodájába, mert a te közvetlen elérhetőségedet megváltoztatták. Minden alkalommal azt mondták, hogy elutaztál, és a biztonságiakkal dobatott ki az utcára. Azzal fenyegetőztek, hogy ha még egyszer a céged környékén látnak, zaklatásért lecsuknak, és az állam elveszi tőlem a születendő gyermekemet.
Lezuhantam a székre, a fejemet a kezembe temettem. Miközben én Texas legmagasabb irodaházait emeltem, miközben a milliárdos elit partijain pezsgőztem, a tulajdon kisfiam egy poros texasi tanyaudvaron nőtt fel, és arról álmodozott, hogy az apja egyszer hazatalál.
De a sors még nem végzett velem. A legszörnyűbb titok még a ház falai között rejtőzött.
Másnap este, amikor leforrázva indultam a kocsim felé, hogy visszatérjek Dallasba és felelősségre vonjam Prestont és a nővéremet, a belső szobából halkan felsírt egy dallam. Egy idős asszony énekelt, reszketeg, mégis végtelenül ismerős hangon:„Csendesedj el, kicsi fahéjas kisfiam, a hold vigyázza álmodat…”
A kocsikulcs kicsusszant az ujjaim közül, és tompán hullott a fűbe.
Ezt a dalt az én édesanyám költötte. Nekem énekelte ötéves koromban, amikor belázasodtam. Senki más a világon nem ismerte ezt a szöveget.
Négy éven keresztül Vivien havonta küldte nekem a beszámolókat arról, hogy anyánk állapota súlyosbodik, és egy exkluzív arizonai klinikán, Scottsdale-ben ápolják a legmagasabb szinten. Havonta tizenkétezer dollárt utaltam át a költségekre gondolkodás nélkül.
Remegő kézzel löktem be a hálószoba ajtaját. Az ágyon egy törékeny, hófehér hajú, csonttá soványodott asszony ült. Az emlékezete már homályos volt, a tekintete néha a semmibe révedt, de a vonásai… az én édesanyám volt az. Margaret Callahan.
– Daisy nagyi! – szaladt be a szobába Eli, és egy csokor mezei virágot nyújtott át neki, mire az idős nő arca felragyogott.
Dela csendben megállt mögöttem: – Négy évvel ezelőtt a wacói buszpályaudvar mellett találtam rá egy padon a decemberi fagyban. Egy vékony kabát volt rajta, és ételért könyörgött. Kiderült, hogy valami olcsó, illegális szociális otthonban helyezték el hamis néven, de amikor a számlákat nem fizették, egyszerűen kitették az utcára. Azonnal megismertem. Hazahoztam ide. Éjszakánként iskolai egyenruhákat varrtam a helyi varrodának, hogy ki tudjam fizetni a szívgyógyszereit és a vitaminjait. És Wade… én megpróbáltalak elérni. Mindent megpróbáltam.






