Dela előhúzott az ágy alól egy kopott kartondobozt. Tele volt felbontatlan, visszaküldött levelekkel. Voltak köztük kétségbeesett sorok Eli születéséről, és könyörgő levelek, amelyekben leírta, hogy az édesanyám nála van, egyre betegebb, és azonnali orvosi segítségre van szüksége. Mindegyik borítékon ott díszelgett a vörös postai pecsét: „Átvétel megtagadva”, kiegészítve Preston irodájának rideg, géppel írt fenyegetésével.

A harmadik nap reggelén azonnal tárcsáztam a scottsdale-i klinikát. A gépi hang csupán annyit közölt: „A hívott szám nem kapcsolható.”

Ezután felhívtam a privát bankáromat. Utasítottam, hogy vizsgálja felül az összes anyám nevére nyitott számlát és azokat a tranzakciókat, amelyeket Vivien a gondnoki jogkörével hajtott végre. Az előzetes számítások szerint közel kétmillió dollárt tüntettek el fantomcégeken keresztül.

És ekkor, mielőtt még elindulhattam volna a hatóságokhoz, megérkezett Vivien a seriffhelyettesekkel.

– Bilincseljék meg! Elrabolta a vagyont és az anyámat! – sivította Vivien, miközben a két járőr tanácstalanul nézett rám.

Előléptem. Nem szóltam egy szót sem, csak odaléptem Preston elé, és a visszaküldött levelekből álló paksamétát, valamint a banki átutalási bizonylatokat teljes erőből a mellkasához vágtam. A papírok szétrepültek a szélben, fehér szirmokként borítva be a poros udvart.

– Elég volt! – dörrentem rájuk olyan hangerővel, hogy még a madarak is elhallgattak a fákon. – Hozzá ne merjetek nyúlni!

– Wade? Te… te mit keresel itt? – dadogta Vivien, és a tekintetében felvillant a tiszta, leplezetlen rettegés. – Ez a nő… ez a tolvaj teljesen megbabonázott! Elvette a családunk becsületét, most meg idecsalta anyát, hogy zsarolhasson minket!

– Ki csalt ide kit, Vivien? – nyikordult a szúnyoghálós ajtó.

Édesanyám lassan kilépett a tornácra, a botjára támaszkodva. Bár a szelleme gyakran elkalandozott, a lánya gyűlölettől eltorzult arcát látva a tekintete félelmetesen kitisztult. – Kik ezek az emberek, fiam? – kérdezte a seriffhelyettesre nézve. – Dela megmentette az életemet. Amikor a saját lányom kidobott egy idegen városban, mint egy felesleges kutyát, ő adott nekem fedelet, kenyeret és szeretetet.

A döbbent csend szinte tapinthatóvá vált. A két rendőr összenézett, elengedték Delát, és gyanakvó tekintettel fordultak a sápadt Vivien felé. A szomszédok már a kerítésnél állva figyelték a jelenetet.

Látva, hogy a terv füstbe ment, Vivien megragadta Preston karját. Amikor elhaladt mellettem, hogy beszálljon a kocsijába, olyan közel hajolt hozzám, hogy éreztem a fojtogató parfümjét: – Péntek. Délelőtt tizenegy óra. Preston irodája – sziszegte a fülembe. – Aláírod a lemondó nyilatkozatot anyád részvényeiről a javamra. Ha nem teszed meg, előveszem a hét évvel ezelőtti lopási ügyet. Gondoskodom róla, hogy a volt feleséged börtönben rohadjon meg, a cégedet pedig a földdel teszem egyenlővé az esküvőd előtt!

Beszálltak, és a fekete terepjáró dühödten felverte a port, ahogy elszáguldott.

Vivien azonban nem számolt azzal, hogy az a naiv, manipulálható öcs, akit hét éven át dróton rángatott, már nem létezett.

Még aznap délután megérkeztek a magánnyomozóim által felkutatott eredeti iratok anyám legelső állami intézményéből. A hivatalos nyilvántartás feketén-fehéren igazolta: anyámat február 14-én bocsátották el az intézményből, miután Vivien nem fizette a díjakat. Azonban a teljes körű meghatalmazás, amellyel Vivien és Preston eladta anyám családi részvényeit és megcsapolta a vagyonát, március 2-i keltezésű volt – több mint két héttel azután született, hogy anyámat kitették az utcára, és öntudatlanul bolyongott a wacói pályaudvaron.

És az okiraton ott díszelgett Preston Hollis saját kezű közjegyzői bélyegzője és aláírása.

A saját mohóságuk által felállított csapda tökéletesen zárult be mögöttük.

A csütörtök éjszakát virrasztva töltöttem Dela konyhájában. A lámpa tompa fényében néztem a papírokat: aznap reggel felbontottam az eljegyzésemet Kendall Vance-szel, felmondtam a társulási szerződést az apósjelöltemmel, és egy új dokumentumot szerkesztettem. A Possum Kingdom Lake melletti földterületet egy visszavonhatatlan vagyonkezelői alapba helyeztem a fiam, Eli Callahan nevére, amelynek kizárólagos kezelője Dela lett.

– Holnap véget ér a rémálom – suttogtam, és megfogtam Dela dolgos, kérges kezét. – Egy egész élettel tartozom neked és a fiamnak.

Dela szeméből könnyek csordultak le, de halkan megrázta a fejét: – Nem a vagyonod kell, Wade. Csak az, hogy a fiadnak végre igazi édesapja legyen.

Pénteken, pontban tíz óra negyvenöt perckor léptem be Preston Hollis belvárosi irodájának huszadik emeletére. Az elegáns, üvegfalú tárgyalóban Vivien és Preston már türelmetlenül vártak. Előttük feküdt a vastag szerződés, amely végleg kisemmizte volna anyámat a családi birodalomból.

– Pontos vagy, öcsi – mosolygott gúnyosan Vivien, és odalökte elém a méregdrága Montblanc tollat. – Írd alá, és megígérem, hogy a kis cseléded és a törvénytelen kölyköd békében élhetnek abban a hicói porfészekben.

Preston magabiztosan megigazította aranykeretes szemüvegét: – Wade, a karriered és a társadalmi státuszod szempontjából ez az egyetlen ésszerű döntés.

Nem nyúltam a tollért. Kényelmesen hátradőltem a bőrforfotelben, és kinyitottam a fekete aktatáskámat.

– Mielőtt bármit aláírnék, hoztam nektek egy kis olvasnivalót – mondtam halkan, és a hangom hideg volt, mint a jég.

Egyenként tettem le eléjük a papírokat: a február 14-i elbocsátási igazolást a gondozóházból, a március 2-i hamisított meghatalmazást, a bankszámlakivonatokat az offshore számlákra átirányított kétmillió dollárról, valamint a volt házvezetőnőnk friss, eskü alatt tett vallomását, amelyben beismerte, hogy hét évvel ezelőtt Vivien parancsára csempészte a gyöngysort Dela bőröndjébe.