– Itt az áll – mondta Do-yeon, és minden egyes szót lassan, hangsúlyozva ejtett ki –, hogy „erős uterotóniás hatással bír… fogyasztása terhesség alatt szigorúan ellenjavallt, abortív hatású.”

A csend, ami az asztalra borult, súlyosabb volt mindennél.

Do-yeon lassan felállt. Olyan lassan, mintha egy tonnás súly nehezedett volna a vállára. Rám nézett. A szemeiben a fájdalom olyan mély volt, hogy majdnem elfordítottam a fejemet.

– Ha-yeon… te… te ezt ettéd? Minden terhesség alatt?

– Igen – suttogtam, és a könnyeim most már szabadon folytak. – Ő mindig gondoskodott róla, hogy megegyem. Külön hozta nekem, külön utasításokkal, hogy te ne egyél belőle. És Mr. Park a gyógynövénypiacon eskü alatt is hajlandó tanúskodni arról, hogy anyád pontosan tudta, mit vesz. Azt mondta neki, hogy a „meddő” menyének viszi.

A szó, meddő, úgy csapódott a szobába, mint egy bomba.

Do-yeon arca hirtelen eltorzult a dühtől. Olyan dühtől, amilyet még soha nem láttam rajta. Lassan, fenyegetően fordult az anyja felé.

– Te tetted ezt? – A hangja olyan mély volt, mintha a föld alól jött volna.

Anyósom hátrált egy lépést. A tökéletes, törődő anya maszkja végre lezuhant, és alatta megjelent a hideg, számító nő, akit anyám a konyhában már napokkal ezelőtt meglátott.

– Meg kellett tennem! – kiáltotta hirtelen, a védekezés támadásba fordult. – Lásd be, Do-yeon! Ő nem neked való! Mielőtt összeházasodtatok volna, volt pénzed, volt egy saját életed! Aztán a szülei “megmentettek” minket, és azóta is úgy néznek rám, mintha mi lennénk az adósaik! Mintha megvettek volna téged!

Döbbenten hallgattam. Erről volt szó? A büszkeségéről? A pénzről, amit a szüleim adtak?

– Nem akartam, hogy a gyereked az ő vérüket vigye tovább! – folytatta a kiabálást anyósom, az arca eltorzult az utálattól. – Nem akartam, hogy örökké hálásnak kelljen lennünk nekik! Azt akartam, hogy elhagyjon téged, hogy újra szabad lehess, és találhass magadnak egy normális nőt, aki…

– AKIT TE IRÁNYÍTHATSZ?! – ordította Do-yeon olyan hangerővel, hogy az ablaküvegek beleremegtek.

Anyósom elhallgatott, a szemei tágra nyíltak a félelemtől. Soha nem hallottam még Do-yeont így kiabálni.

A férjem megragadta az asztal szélét, mintha próbálná megállítani magát, hogy ne borítsa rá az anyjára. A mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt.

– Megölted a gyerekeinket – suttogta Do-yeon, és a hangja most már tele volt törött, elfojthatatlan zokogással. – Öt gyereket, Anya. Ötöt. És engem néztél, ahogy sírok értük. Engem vigasztaltál, miközben te tetted!

– Do-yeon, kérlek, értsd meg… – próbálkozott anyósom, de már túl késő volt.

Do-yeon a telefonjáért nyúlt a zsebébe.

– Mit csinálsz? – kérdezte anyósom, a hangja hirtelen elvékonyodott.

– Hívom a rendőrséget – mondta Do-yeon hidegen.

– Nem teheted! Az anyád vagyok! – sikította a nő, és próbálta kikapni a telefont a kezéből.

Do-yeon ellökte magától a kezét, nem durván, de határozottan. – Nem vagy az anyám. Egy szörnyeteg vagy.

A rendőrség tíz percen belül kiért. Anyósom hisztérikusan zokogott, hol átkozódott, hol könyörgött Do-yeonnak, de a férjem meg sem mukkant. Némán adta át a rendőröknek a laboratóriumi jelentést, és megmutatta nekik a tárolódobozokat. Én is elmondtam a saját vallomásomat.

Amikor anyósomat kivezették az ajtón bilincsben, egy pillanatra visszanézett rám. A szemeiben tiszta, hígítatlan gyűlölet lángolt.

– Meg fogod bánni ezt, te kis kígyó – sziszegte.

– Én nem bánok semmit – válaszoltam nyugodtan. – Maga az, aki mindent elveszített.

Amikor az ajtó becsukódott mögötte, a lakásba visszatért a csend. De ez egy nehéz, gyászos csend volt. Do-yeon a kanapéra rogyott, a kezeibe temette az arcát, és úgy zokogott, ahogy még sosem láttam férfit sírni. A teste rázkódott, a fájdalma olyan mély és fizikai volt, hogy szinte tapintani lehetett.

Nem mentem oda hozzá azonnal. Hagytam, hogy kijöjjön belőle az a sokk, hogy a nő, aki életet adott neki, az vette el a saját gyermekeinek az életét. Később, amikor a sírása halkabbra csillapodott, leültem mellé a földre, és átöleltem a térdeit.

Lassan lecsúszott a kanapéról, és a karjaiba zárt. Ott ültünk a földön, a hideg padlón, két megtört ember, akiket egy felfoghatatlan árulás zúzott össze.

– Sajnálom, Ha-yeon. Annyira sajnálom – ismételgette a hajamba suttogva. – Hogy nem vettem észre. Hogy hagytam, hogy ezt tegye veled.

– Nem a te hibád volt – mondtam halkan. És ebben a pillanatban tudtam, hogy igazat mondok. Őt ugyanúgy elárulták, mint engem.

Az elkövetkező hónapok a bírósági tárgyalások, az ügyvédek és a média figyelmének poklában teltek. Az eset felkavarta az egész országot. A „Gondoskodó Anyós, aki Megmérgezte a Menyét” szalagcímek hetekig uralták a híreket. Anyósom ügyvédei megpróbálták beszámíthatatlanságra vagy tudatlanságra hivatkozva enyhíteni a büntetést, de Mr. Park tanúvallomása és a laboratóriumi eredmények megdönthetetlenek voltak.

Súlyos testi sértés, többrendbeli magzatelhajtás és szándékos veszélyeztetés vádjával nyolc év letöltendő börtönbüntetésre ítélték.

A tárgyalás után Do-yeon és én eladtuk a lakást. Túl sok fájdalmas emléket őrzött. A szüleim segítségével – akiket anyósom annyira gyűlölt – vettünk egy kis házat a várostól távol, közel a hegyekhez. Újrakezdtük.