– Do-yeonnak látnia kell – folytattam, és a hangom most már sokkal határozottabb volt. A düh kezdett kristályosodni bennem. – Ha most rendőrt hívunk, botrány lesz, ő pedig az anyja mellé állhat ösztönből. Be kell bizonyítanom neki. És be kell bizonyítanom úgy, hogy az anyjának ne legyen menekülőútja.

Anyám lassan bólintott. – És hogyan tervezed ezt?

Felálltam. Az elmúlt öt évben én voltam az áldozat. Én voltam a gyenge, a meddő, a hálás meny, aki elfogadott mindent, amit elé tettek. Ennek most vége.

– Meg kell vizsgáltatnunk a port egy hivatalos laboratóriumban – mondtam. – Feketén-fehéren kell a papír arról, hogy mi van benne. És szükségem van még valamire. Anya, még mindig megvannak a kapcsolataid a gyógynövénypiacon?

– A legtöbb árust ismerem.

– Akkor meg kell találnunk, kitől veszi. A Honghwa ilyen koncentrációban nem valami, amit csak úgy leemelsz a szupermarket polcáról. Valakinek el kellett adnia neki, és valószínűleg rendszeresen.

Másnap reggel megkezdődött a mi kis háborúnk.

Anyám elvitte a por mintáját egy független, akkreditált élelmiszervizsgáló laboratóriumba. Mivel nem hivatalos rendőrségi kérés volt, a teljes elemzésért extra díjat kellett fizetnünk, de megérte. Azt mondták, öt napon belül meglesz az eredmény.

Közben apám segített nekem visszacsomagolni az „ártalmatlan” ételeket, a leveseket és az alapleveket, amikben nem volt a porból. Visszatettem őket a hűtőmbe, mintha mi sem történt volna.

Do-yeon aznap este fáradtan ért haza az építkezésről. Amikor meglátott engem a konyhában, ahogy épp az anyja egyik levesét melegítem, halványan elmosolyodott, de a szemeiben még ott volt a gyász árnyéka.

– Szia, édesem. Hogy érzed magad ma? – Két karjával átölelt hátulról, és az állát a vállamra támasztotta.

– Jobban – hazudtam, miközben a testem megfeszült az érintésétől. Nem tudtam kiverni a fejemből a gondolatot: a te anyád ölte meg a gyerekeinket. De némának kellett maradnom.

– Anyám felhívott ma délután – mondta Do-yeon, miközben leült az asztalhoz. – Azt mondta, nagyon kimerültnek tűntél a kórházban. Aggódik érted.

A kanál a kezemben megállt a levegőben. – Valóban? Mit mondott még?

– Hogy talán… talán el kellene engednünk ezt az egész gyerek-dolgot. Hogy túlságosan tönkretesz téged fizikailag és lelkileg. Azt mondta, talán csak el kellene fogadnunk, hogy nem vagyunk rá képesek.

A gyomromban lévő jéggömb egyre nőtt. Anyósom már építette a narratívát a fia felé is. Elültette a magot, hogy én vagyok az oka a kudarcnak, és hogy a “legjobb” megoldás, ha feladjuk. Később valószínűleg hozzátette volna, hogy ő milyen nagyon szeretne unokát, és hogy Do-yeon milyen csodálatos apa lehetne… valaki mással.

– Ő nagyon törődő – mondtam halkan, és letettem elé a levest. Én magamnak csak egy üres tálat tettem ki, és egy kevés rizst.

– Te nem eszel a levesből? – kérdezte Do-yeon, miközben a kanáljáért nyúlt.

– A gyomrom még nem bírja a fűszereset – válaszoltam, és a tekintetemmel követtem, ahogy a szájához emeli az ételt.

Az elkövetkező napokban anyósom menetrend szerint megjelent. Hozta a friss tárolódobozokat, és a szokásos mosolyával vette át a konyhámat.

– Ha-yeon, annyira sápadt vagy. Hoztam egy kis extra adagot abból a párolt spenótból, tudod, a titkos fűszeremmel. Vérképző, jót fog tenni. – Ahogy letette a dobozt a pultra, a szeme megakadt a hűtőmben lévő, félig teli dobozokon. – Nem eszed rendesen, amit hoztam?

– De igen, Anya, csak… Do-yeon is evett belőle.

Az arca egy tizedmásodpercre megmerevedett. – Do-yeon? Mondtam már neked, hogy ez az étel a te felépülésedre van! Neki egyszerűbb dolgokat kellene adnod.

– Nagyon szereti az ízét – mondtam, próbálva a hangomat ártatlannak tartani.

Láttam a szemében a számítást. Nem aggódott Do-yeonért – tudta, hogy a vérkeringés-serkentő egy egészséges felnőtt férfinak nem árt –, de bosszantotta, hogy a „gyógyszer” nem célzottan a célszemélybe jut.

– Legközelebb külön dobozolom neki – mondta végül, majd miután ellenőrizte a hűtőt, elment.

Ahogy az ajtó becsukódott mögötte, elővettem egy kis műanyag zacskót, kinyitottam a spenótos dobozt, és a tetején lévő porból vettem egy újabb mintát. Ezt is a bizonyítékok közé tettem.

Az ötödik napon anyám hívott.

– Megvan a laboreredmény – mondta, és a hangja olyan feszes volt, mint egy húr. – Gyere át.

Amikor beléptem a szüleim házába, a konyhaasztalon ott hevert a hivatalos, pecsétes dokumentum. A laboratórium vezető vegyészének aláírásával.

„A vizsgált minta 65%-ban pörkölt szezámmagot, 35%-ban pedig koncentrált Carthamus tinctorius (pórsáfrány) és Angelica gigas (koreai angyalgyökér) keveréket tartalmaz. A koncentráció mértéke alapján a keverék erős uterotóniás (méhösszehúzódást kiváltó) hatással bírhat, fogyasztása terhesség alatt szigorúan ellenjavallt, abortív hatású.”

A szavak feketén-fehéren ott álltak a papíron. Már nem csak gyanú volt. Nem csak anyám gyógynövényes tapasztalata. Ez bizonyíték volt.

– Találtam még valamit – mondta anyám, és elővett egy kis füzetet. – Beszéltem Mr. Parkkal a Keleti Gyógynövénypiacról. Ő már húsz éve árul ott. Megkérdeztem tőle, hogy van-e valaki, aki rendszeresen nagy mennyiségű, finomra őrölt Honghwa kivonatot vesz.

A szívem a torkomban dobogott. – És?