– Azt mondta, van egy hölgy, aki havonta kétszer jár hozzá. Mindig ragaszkodik ahhoz, hogy a port egy bizonyos finomságúra őröljék, és a legmagasabb koncentrációt kéri. Mr. Park egyszer megkérdezte tőle, mire használja. Tudod, mit válaszolt?
Megráztam a fejem.
– Azt mondta, a menyének veszi, aki erős menstruációs görcsöktől szenved, és ezzel próbálja beállítani a ciklusát. Mr. Park figyelmeztette, hogy ha a meny esetleg terhes lenne, azonnal hagyják abba a szedését. A nő azt válaszolta: “Ó, ne aggódjon, ő meddő. Soha nem lesz terhes.”
A düh, ami eddig hideg volt, most lángra lobbant. A kegyetlenségnek ez a foka felfoghatatlan volt. Nem elég, hogy tudatosan elvette tőlem a gyermekeimet, még meg is indokolta a kereskedőnek úgy, hogy engem “selejtesnek” bélyegzett.
– Mr. Park emlékszik az arcára? – kérdeztem.
– Igen. És a bankkártyás fizetésekből vissza is tudja keresni a nevét, ha a rendőrség kéri.
– Akkor mindenünk megvan – mondtam, és felvettem a laboreredményt az asztalról. – Ma este pontot teszünk ennek a végére.
Visszamentem a lakásunkba, és felhívtam anyósomat. A hangom kedves volt, tele mű-tisztelettel.
– Anya, ma este készítek egy különleges vacsorát, hogy megköszönjem mindazt a gondoskodást, amit az elmúlt hetekben kaptam öntől. Do-yeon is korábban jön haza. Kérem, jöjjön át. És hozza magával a kedvenc ételét is, ha gondolja.
– Milyen figyelmes tőled, Ha-yeon – mondta a telefonba, a hangjában a szokásos felsőbbrendűséggel. – Persze, hogy átmegyek. Készítek egy kis csontlevest is, még mindig túl gyengének tűnsz nekem.
Amikor Do-yeon hazaért, meglepődött a terített asztal és a különleges ételek láttán.
– Ünnepelünk valamit? – kérdezte, miközben megcsókolt.
– Igen. Egy új kezdetet – mondtam, és a szemébe néztem. A tekintete tele volt szeretettel, ami csak még jobban fájt. Vajon mi lesz ebből a szeretetből egy óra múlva?
Fél hétkor megcsörrent a csengő. Anyósom lépett be, kezében a szokásos vászonszatyorral. Do-yeon azonnal odalépett hozzá, és átvette tőle a terhet.
– Anya, nem kellett volna fáradnod. Ha-yeon főzött ma – mondta Do-yeon.
– Ó, az én ételeim mindig jót tesznek – mondta anyósom, és mosolyogva belépett az ebédlőbe. Rám nézett. – Bár őszintén szólva, Ha-yeon, jobban tennéd, ha még pihennél. A teste még mindig lábadozik a… traumából.
– Már sokkal jobban vagyok, Anya – mondtam, miközben helyet foglaltunk az asztalnál. – Sőt, azt hiszem, végre megtaláltam az okát annak, hogy miért nem sikerültek a terhességeim.
A szoba levegője egy tizedmásodperc alatt megfagyott.
Do-yeon letette a pálcikáját, és rám nézett, a szemeiben a remény és a félelem keveredett. – Mi? Találtál valamit? Az orvosok hívtak?
Anyósom arca egy pillanatra teljesen kifejezéstelenné vált, de a keze, ami épp a poharáért nyúlt, megállt a levegőben.
– Nem az orvosok, édesem – fordultam Do-yeon felé, a hangom nyugodt és kimért volt. – Emlékszel, amikor Dr. Kim azt javasolta, hogy nézzem át az étrendemet? Hogy talán valamilyen rutin expozíció okozza a vetéléseket?
– Igen, emlékszem – bólintott Do-yeon. – De te mindent bio boltban veszel, és alig használsz feldolgozott élelmiszert.
– Ez igaz. De az étkezéseim nagy részét nem én készítettem. – Lassan, szándékosan anyósom felé fordítottam a fejem.
A nő szemei összeszűkültek. – Ha-yeon, miről beszélsz? Csak nem azt akarod mondani, hogy a friss, házi kosztom ártott neked? Ez nevetséges! Én csak a legjobbat akarom nektek!
– A legjobbat? – kérdeztem, és felálltam az asztaltól. A konyhapulthoz sétáltam, és elővettem az egyik tárolódobozt, amit aznap hozott. Visszamentem az asztalhoz, és letettem a közepére, közvetlenül elé. – Ez az a “családi titok”, igaz? A szezámmagpor, amit minden egyes adag ételre rászórtál.
Do-yeon értetlenül nézett hol rám, hol az anyjára. – Ha-yeon, mi baj van a szezámporral?
– Semmi baj nem lenne vele, Do-yeon – mondtam, miközben a kötényem zsebébe nyúltam, és elővettem a laboratóriumi jelentést. – Ha valóban csak szezám lenne.
Kihajtottam a papírt, és Do-yeon elé tettem.
– Olvasd el.
Do-yeon tekintete végigfutott a hivatalos fejlécen, majd a sorokon. Ahogy olvasott, az arca lassan elveszítette a színét. A szemei tágra nyíltak, és a szája kissé kinyílt, de nem jött ki rajta hang.
Anyósom hirtelen felállt, a széke hangosan csikorgott a padlón.
– Ez micsoda? Valami hamisítvány, amit azért csináltál, hogy engem hibáztass a saját kudarcodért? – A hangja éles volt és védekező. – Do-yeon, ne hallgass rá! A feleséged megőrült a gyásztól! Elveszítette az eszét, és most bűnbakot keres, mert tudja, hogy nem tud neked családot adni!
Do-yeon lassan felemelte a fejét a papírról. A keze, amivel a jelentést tartotta, remegett. Ránézett az anyjára.
– Anya… mi az a Carthamus tinctorius? – kérdezte, a hangja rekedt volt, mintha fojtogatták volna.
– Ez egy gyógynövény! – csattant fel anyósom, de a szemeiben már ott volt a pánik. – Egészségmegőrző! Csak azért adtam neki, hogy megerősödjön a szervezete, mert olyan gyenge volt!






