– Leo, merre viszel? – kérdezte Damian, miközben a fegyverét visszadugta a hóna alá, és az arcáról letörölte az izzadságot.
– A déli biztonságos házba, főnök – lihegett Leo, a szemei vadul cikáztak a visszapillantó tükörben. – De azt hiszem, követnek minket. Valaki kiszivárogtatta az útvonalunkat. Nemcsak a St. Regis volt csapda, hanem minden, ami az elmúlt héten történt.
Aurora ott ült a hátsó ülésen, a ruhája átázott a konyhai gőzöktől és a verejtéktől, a szíve pedig még mindig a torkában dobogott. Eszébe jutott az a fekete bőr mappa, a piros ceruza, és az a pillanat, amikor átadta a számlát Damiannak. Valaki a személyzetből – valaki, akivel együtt dolgozott nap mint nap – adhatta ki az információt. Mateo? Vagy a főszakács?
– Nem érkezünk meg a déli házba – mondta hirtelen Damian, és a hangja olyan hideg volt, mint a jeges eső. – Ha tudják, hogy hol vagyunk, akkor a déli ház már nem biztonságos. Leo, fordulj le a Negyedik utcán, és hajts be a régi raktárkomplexum mögötti földút felé.
Leo tétovázott egy pillanatra, de a főnök hangjában lévő parancsoló erő nem tűrt ellentmondást. A szedán éles kanyarral tért le a főútról, gumik csikorogtak az aszfalton, miközben a sötét raktárak felé vették az irányt.
A Rejtélyes Mappa
Amikor a kocsi megállt egy elhagyott, borostyánnal befuttatott épület mögött, a csend szinte tapintható volt. Csak az eső csepergése hallatszott a tetőn.
Damian megfordult a frontülésről, és Aurorára nézett. A szemében most nem a veszély pillanatában látszó adrenalin feszült, hanem egy mély, megfontolt összpontosítás.
– Aurora – mondta a férfi. – Mondd el még egyszer. Pontosan mit láttál a konyhában, mielőtt a lövöldözés elkezdődött?
Aurora vett egy mély levegőt, és megpróbált rendezni a gondolatait.
– A pulton feküdt az a fekete bőr mappa, amit a könyvelő bízott ránk a múlt héten, amikor az adminisztrációt intéztük. Te kérted, hogy nézzem át a készleteket. De amikor kinyitottam, nem a szokásos havi számlák voltak benne. Egy különálló, piros iratkapoccsal összefogott papírcsomag volt ott… benne a St. Regis ingatlanainak tulajdonjoni átruházási terveivel, és a te aláírásoddal.
Damian összevonta a szemöldökét.
– Az az aláírás nem az enyém volt.
– Pontosan ezt vettem észre – bólintott Aurora. – A dátum a tegnapi napra szólt, de a neved mellett egy olyan pecsét állt, amit csak a belső pénzügyi tanácsadód, egy bizonyos Marcus Thorne használhat. És a papírok alján az állt, hogy a St. Regis épületét átruházzák egy offshore cégre, amely közvetlen kapcsolatban áll a rivális Moretti családdal.
Leo a kormányra könyökölt, az arca elborult.
– Marcus Thorne… a könyvelőnk? De hát ő tíz éve lojális hozzád, Damian!
– Senki sem lojális örökké, Leo, ha a pénz és a halál osztozik a mérlegen – mondta keserűen Damian. – Marcus adta ki a helyzetemet. Ő tudta pontosan, hogy mikor vacsorázom a St. Regisben, és ő intézte el, hogy a vészkijáratot eltorlaszolják. De ami a legfontosabb…
Damian előhúzta a zsebéből azt a kis, összetört fényképet, amit a fegyvere mellett talált a szobájában. Azon a képen Aurora szerepelt, amint a kávézó előtt áll, teljesen mit sem sejtve a világról.
– Ezt a képet Marcus tette oda – folytatta Damian, a tekintetét a lányra szegezve. – Nem azért, hogy engem fenyegessen, hanem azért, mert el akarta hitetni a Moretti klánnal, hogy te vagy az én beépített emberem. Be akart keríteni minket, Aurora. Téged is és engem is.
A Szembesülés Órája
A felismerés súlya mélyen letaglózta Aurorát. Nemcsak egy véletlen szemtanú volt; egy nagyobb sakktámla gyalogjává vált, akit a saját munkatársa adott el a maffiának.
– És most mit csinálunk? – kérdezte a lány, a hangja remegett, de a szemében ott izzott a harci kedv. – Nem mehetek vissza a lakásomba. Nem mehetek vissza a munkámhoz.
Damian kinyitotta a kocsi ajtaját, a hűvös esőcseppek az arcába csapódtak.
– Nem mész vissza sehova, Aurora. Legalábbis addig nem, amíg Marcus Thorne meg nem kapja a választ a kérdéseire. Leo, indítsd be a motort. Meglátogatjuk a könyvelőnket.
Az éjszaka hátralevő része gyorsan és könyörtelenül telt. Marcus Thorne elegáns, üveghomlokú lakása a belvárosban félig sötétbe burkolózott, de a dolgozószobájában még égett a lámpa. Amikor Damian emberei behatoltak a lakásba, a könyvelő az íróasztalánál ült, a számítógépén éppen a menekülési jegyeket ellenőrizve.
Amikor meglátta Damiant – a véres ingben, a jéghideg tekintettel a szemeiben –, a toll a kezéből a földre esett.
– Damian… én… én magyarázhatom… – dadogta Marcus, a székéből hátrahátrálva.
– Nincs mit magyarázni, Marcus – mondta Damian, és a kezében lévő fegyver csövét lassan az asztalra támasztotta. – Eladtál. Megpróbáltál megölni a saját otthonomban, és egy ártatlan lányt rángattál bele a piszkos játszmádba.
Marcus hirtelen a zsebébe nyúlt, egy rejtett gomb felé kapva, de Leo egyetlen mozdulattal a földre teperte, a fegyverét a könyvelő fejéhez tartva.
– Marcus Thorne – mondta Damian, miközben fölé tornyosult. – A birodalmam nem a félelemre épül, hanem a hűségre. Aki elárulja a családot, az nem érdemel másolatot a jövőből.






