A bírósági tárgyalás napján Raúl meg sem jelent. Miután a bank zárolta a családja birtokának számláit a lejárt tartozások miatt, és a gyermekjóléti hivatal hivatalos jelentése teljes mértékben Rebeca javára döntött, Raúl visszavonulót fújt, és elhagyta a várost, hogy a fővárosban próbáljon szerencsét. A nagyanya néhány héttel később egy rövid levelet küldött Rebecának, amelyben bocsánatot kért fia viselkedéséért, és engedélyt kért arra, hogy vasárnaponként meglátogathassa az unokáit a pékségben. Rebeca beleegyezett – de csak a saját feltételei szerint, a saját otthonában.
Julián többé nem cipelt nehéz zsákokat, és nem söpört éjszakánként. Helyette minden szombat délután az El Encino birtokon lovagolt Nieblán, és megtanulta, hogyan kell megjavítani egy kerítést vagy gondozni egy csikót. Lulú pedig Tomás térdén ülve számolta a tojásokat, és minden egyes alkalommal új nevet adott a pékség kemencéjéből kikerülő kisebb cipóknak.
Egy meleg tavaszi estén, amikor a pékség már bezárt, és a gyerekek békésen aludtak a hátsó szobákban, Rebeca és Tomás kint ültek az üzlet előtti kis padon, két csésze gőzölgő kávéval a kezükben.
— Tudod — szólalt meg Rebeca halkan, a csillagos eget nézve —, három évig azt hittem, hogy ha valakit közel engedek magamhoz, azzal elveszítem az irányítást az életem felett. Azt hittem, az erő azt jelenti, hogy mindent egyedül kell csinálnom.
Tomás belekortyolt a kávéjába, majd ránézett a nőre. A lámpa fénye lágyan megvilágította Rebeca arcát, amelyről végre eltűntek a kimerültség és a szorongás mély barázdái.
— És most mit gondolsz? — kérdezte Tomás csendesen.
Rebeca felé fordult, és rátette a kezét a férfi kérges, meleg tenyerére.
— Most már tudom, hogy az igazi erő az, ha az ember felismeri, kire bízhatja rá a szívét anélkül, hogy féltenie kellene a szabadságát.
Tomás ujjai összefonódtak az övéivel. A kemencéből még mindig áradt a frissen sült kenyér és a fahéj meleg, otthonos illata, és mindketten tudták, hogy ez az illat már örökre az ő közös életükhöz fog tartozni.






