A pékség üvegajtaján át beszűrődő utcai lámpa sárga fénye éles árnyékokat vetett a lisztes padlóra. Rebeca Montes ott állt a pult mögött, kezében még mindig az épület adásvételi szerződését szorongatva, miközben az ajtó túloldalán Raúl Mendoza diadalittas, elégedett mosollyal figyelte a nő döbbenetét. Mellette két egyenruhás rendőr és egy szigorú tekintetű, szemüveges bírósági hivatalnoknő állt, kezében egy nyitott jegyzőkönyvvel.
Rebeca lassan az ajtóhoz lépett, és elfordította a kulcsot. A csengő halkan megrezzent, ahogy kitárta az ajtót.
— Jó estét, asszonyom — szólalt meg a hivatalnoknő hűvös, tárgyilagos hangon. — Elena Vargas vagyok a gyermekjóléti hivataltól. Bejelentést kaptunk, miszerint a kiskorú Julián és Lulú Mendoza méltatlan körülmények között élnek, és napi több órában fizikai munkára kényszerítik őket egy ipari üzemben. Ellenőriznünk kell a helyiségeket.
Raúl rögtön belépett az üzletbe, még mielőtt Rebeca válaszolhatott volna. A férfi tekintete mohón pásztázta a polcokat, a liszteszsákokat és a hátsó műhelybe vezető függönyt.
— Nézze meg, Vargas kisasszony! — mutatott Raúl a pult sarkában álló seprűre és a halomba rakott üres tepsikre. — Minden este itt kell takarítaniuk, miközben az anyjuk a hátsó szobában alszik! Egy nyolcéves fiú és egy ötéves kislány! Nálunk, a nagyanyjuk házában külön szobájuk lenne, magántanárjuk és tiszta ruhájuk. Itt csak cselédek!
— Ez hazugság — mondta Rebeca halkan, de a hangja tisztán csengett a csendes üzletben. — A gyerekeim iskolába járnak. Soha nem kényszerítettem őket munkára.
Ekkor a hátsó függöny mögül előbújt Lulú, pizsamában, kezében a rongybabájával, mögötte pedig Julián lépett ki. A fiú szemében azonnal fellobbant a harag, amikor meglátta a nagybátyját.
— Nem vagyunk cselédek! — kiáltotta Julián, és ösztönösen az anyja elé lépett. — Anya soha nem engedi, hogy a kemence közelébe menjünk!
Raúl leereszkedően elmosolyodott, és a hivatalnoknő felé fordult.
— Látja? Betanította őket. De kérdezze csak meg a fiút a tenyeréről! Biztos vagyok benne, hogy tele van vízhólyagokkal a zsákok cipelésétől.
Elena Vargas leguggolt a két gyerek elé. A tekintete szigorú volt, de nem ellenséges.
— Mutasd a kezedet, kisfiam — kérte nyugodtan.
Julián dacosan előrenyújtotta a tenyerét. A bőrén valóban volt néhány apró bőrkeményedés, de nem a liszteszsákoktól, hanem a lovaglószártól, amelyet délután tartott az El Encino tanyán. A hivatalnoknő alaposan megvizsgálta a kezeket, majd Lulúét is, aki ásított egy nagyot, és az anyja szoknyájába fúrta az arcát.
— Most pedig szeretném látni, hol alszanak a gyerekek — mondta Vargas kisasszony felállva.
Rebeca félrehúzta a függönyt, és bevezette őket a pékség mögötti lakrészbe. Két apró, de makulátlanul tiszta szoba volt ott. A falak frissen meszelve, az ágyakon tiszta, vasalt ágynemű, az asztalon pedig Julián iskolai füzetei és ceruzái sorakoztak katonás rendben. A konyhában a tűzhelyen még ott gőzölgött a vacsorára főzött csirkehúsleves maradéka.
Elena Vargas végignézett a szobán, belenézett a szekrénybe, ahol tiszta, gondosan összehajtogatott gyerekruhák sorakoztak, majd felvette az asztalról Julián füzetét, amelynek a tetején egy piros tollal írt „Kitűnő” jelzés állt.
Raúl arca elkomorult, ahogy látta, hogy a hivatalnoknő arckifejezése megenyhül.
— Ez csak látszat! — vágta rá Raúl idegesen. — Néhány nap múlva amúgy is az utcára kerülnek! Ma reggel megvettem ezt az épületet. Az előző tulajdonos eladta nekem, és mivel Rebecának nincs írásos bérleti szerződése, csak szóbeli megállapodása volt az öreg Don Mateóval, hétfőn reggel kilakoltatom őket! Hová viszi a gyerekeket, ha nem lesz fedele a fejük fölött?
Rebeca lélegzete elakadt. Ez volt az a pont, ahol Raúl terve valóban halálos volt. Don Mateo, az idős épülettulajdonos valóban sosem adott neki hivatalos szerződést; évek óta csak kézfogással rendezték a havi bérleti díjat. Ha Raúl valóban megvette az épületet, jogilag bármikor kiteheti őket.
Elena Vargas komoly arccal fordult Rebecához.
— Igaz ez, Montes asszony? Nincs írásos bérleti szerződése?
Rebeca lesütötte a szemét. A torka elszorult.
— Don Mateo mindig azt mondta, az ő szava többet ér minden papírnál… Nem tudtam, hogy el akarja adni a házat.
Raúl elégedetten összefonta a karját a mellkasán.
— Jegyezze fel a jegyzőkönyvbe, Vargas kisasszony. Hétfőtől ez az asszony hajléktalan lesz. A bíróság nem hagyhat két gyereket egy olyan anyánál, akinek sem lakása, sem megélhetése nincs.
Ekkor azonban a pékség bejárati ajtajának csengője újra megszólalt. Nem félénken, hanem határozott, mély csilingeléssel.
Mindenki az ajtó felé fordult. Tomás Varela lépett be az üzletbe. Még mindig rajta volt a munkaruhája, a csizmája poros volt, de a kezében egy vastag, barna bőr irattartót tartott. Mögötte pedig egy ősz hajú, öltönyös, elegáns férfi lépett be, aki lassan körülnézett a helyiségben.
Raúl összeráncolta a homlokát.
— Te meg mit keresel itt, béres? Takarodj innen, ez már az én tulajdonom!
Tomás ügyet sem vetett rá. Odalépett a pulthoz, letette az irattartót, majd az ősz hajú férfi felé fordult.
— Don Alejandro, ő itt Rebeca Montes.
Az öltönyös férfi tisztelettudóan megemelte a kalapját Rebeca felé, majd Raúlra nézett olyan hideg, megvető tekintettel, amelytől Raúl azonnal hátrált egy lépést.






