— Jó estét, Mendoza úr — mondta az ősz hajú férfi mély, tekintélyt parancsoló hangon. — Alejandro Guzmán vagyok, az El Encino birtok tulajdonosa, valamint a Pátzcuarói Kereskedelmi Bank igazgatótanácsának elnöke. És ha nem tévedek, az ön édesapja cégének fő hitelezője.
Raúl elsápadt.
— Guzmán úr… én nem tudtam, hogy ön… miért van itt?
— Azért jöttem, mert az intézőm, Tomás Varela ma délután felkeresett egy meglehetősen érdekes üzleti ajánlattal — mondta Don Alejandro, miközben elővett egy hivatalos dokumentumot az irattartóból. — Amikor meghallottam, hogy az öreg Don Mateo el akarja adni ezt az épületet, megvizsgáltam a földhivatali nyilvántartást. Kiderült, hogy az ingatlanon egy régi, ki nem fizetett jelzáloghitel terhelése áll, amelyet a mi bankunk kezelt. Az ön által ma reggel aláírt adásvételi szerződés így érvénytelen, mivel Don Mateo a bank hozzájárulása nélkül nem adhatta el az épületet.
Raúl dadogni kezdett.
— De… de én már átutaltam az előleget!
— Amit természetesen visszakap, amint levontuk belőle a Mendoza-birtok lejárt kamattartozásait — válaszolta Don Alejandro jeges nyugalommal. Majd letett egy másik, pecsétes papírt a pultra Rebeca elé. — Ma délután öt órakor a Pátzcuarói Kereskedelmi Bank megvásárolta ezt az épületet, és öt évre szóló, rögzített bérleti szerződést kötött Rebeca Montes asszonnyal. Emellett az El Encino birtok nevében hivatalos beszállítói szerződést is aláírtunk vele a következő három évre.
A pékségben síri csend támadt. Még a rendőrök is döbbenten nézték a papírokat.
Elena Vargas, a gyermekjóléti hivatalnok előrelépett, és alaposan átolvasta a banki pecséttel ellátott bérleti szerződést és a beszállítói megállapodást. Amikor befejezte, lecsukta a jegyzőkönyvét, és szigorúan Raúlra nézett.
— Mendoza úr, az ön által tett bejelentés minden pontja valótlan. A gyermekek tiszta, rendezett otthonban élnek, iskolába járnak, az édesanyjuk pedig stabil, hosszú távú jövedelemmel és érvényes bérleti szerződéssel rendelkezik. További hamis bejelentések esetén a hivatal eljárást indít ön ellen hatóság félrevezetése miatt.
Raúl arca elvörösödött a szégyentől és a dühtől. Tomásra nézett, aki csendben állt a pult mellett, kezeit a háta mögött összekulcsolva.
— Ezt még megkeserülöd, béres! — sziszegte Raúl, majd sarkon fordult, és a rendőröket félrelökve kiviharzott az utcára.
A hivatalnoknő és a két rendőr elnézést kértek Rebecától a késői zavarásért, és ők is távoztak.
—
Amikor a bejárati ajtó becsukódott, és a csengő utolsó hangja is elhalt, a pékségben csak öten maradtak. Lulú már régen elaludt az anyja derekának dőlve, Julián pedig tágra nyílt szemmel nézte Tomást és Don Alejandrót.
Don Alejandro elmosolyodott, és megveregette Tomás vállát.
— Azt hiszem, az én dolgom itt véget ért, fiam. Holnap reggel várjuk a friss kenyeret a birtokon. Jó éjszakát, Montes asszony.
Miután Don Alejandro is távozott, Rebeca lassan leült a pult mögötti székre. A lába csak most kezdett el remegni, amikor a feszültség végre elhagyta a testét. Ránézett a pulton fekvő bérleti szerződésre, majd Tomásra.
— Nem tudom, hogyan köszönjem meg… — suttogta Rebeca, és a szemébe könnyek szöktek, amelyeket egész este visszatartott. — De ezt én soha nem fogom tudni visszafizetni magának. Ez túl sok.
Tomás lassan odalépett a pulthoz. Nem lépett be mögé, tiszteletben tartva azt a láthatatlan határt, amelyet Rebeca mindig is húzott maga köré.
— Nem én fizettem ki az épületet, Rebeca — mondta Tomás halkan. — Csak elmondtam Don Alejandrónak, hogy a legjobb pék a megyében éppen elveszíteni készül a kemencéjét egy becstelen ember miatt. Don Alejandro jó üzletember; tudja, hogy egy megbízható beszállító aranyat ér. A bérleti díjat pedig minden hónapban levonják a birtoknak szállított kenyér árából. Senkinek nem tartozol semmivel.
Julián odalépett Tomáshoz, és felnézett rá.
— Honnan tudtad, hogy Raúl idejön ma este? — kérdezte a fiú komolyan.
Tomás elmosolyodott, és megigazította a kalapját.
— Amikor délután hazavittelek, láttam Raúl kocsiját a közjegyző irodája előtt parkolni. Nem nehéz kitalálni, mire készül egy olyan ember, aki sosem jár bíróságra tisztességes ügyben.
Rebeca letörölte a könnyeit a köténye sarkával, majd felemelte a fejét. Lulút finoman az ölébe vette, aki álmában nagyot sóhajtott, és a nyakába fúrta az arcát.
— Tomás — szólalt meg Rebeca, és a hangjában már nem volt félelem, csak valami új, meleg bizalom. — Az előző tárgyaláson azt mondta Raúlnak, hogy a család dönti el, ki tartozik közéjük.
Tomás bólintott.
— Így is gondoltam.
— A kemencében van egy cipó, ami éppen most sült meg — mondta Rebeca egy apró, félénk mosollyal. — Még forró. És a pirított csücskét félretettem magának. Ha nincs dolga az El Encinón… maradhatna vacsorára.
Tomás arca felragyogott. Levette a kalapját, letette a pult szélére, és odalépett Juliánhoz, aki már szaladt is a konyhába tányérokért.
— Köszönöm, asszonyom — mondta Tomás lágyan. — Úgy tűnik, végre jókor érkeztem a kenyérért.
—
A következő hetekben Pátzcuaro külvárosában mindenki észrevette a változást. A kis pékség ablakaiban tiszta, hímzett függönyök jelentek meg, a pult előtt pedig reggelente sorban álltak a vevők, mert az El Encino birtok ajánlásával a környék legjobb vendéglői is Rebecától kezdték rendelni a friss pékárut.






