Viktor felhördült, a fájdalomtól eltorzult az arca, és a kötél kicsúszott a kezéből. De nem adta fel. A bal kezével a hajam után kapott, és a fülke szűk terében nekirántott a falnak. A vállam nagy erővel csapódott a fa burkolatnak, a levegő kipréselődött a tüdőmből. A zseblámpa kiesett a kezemből, és a földre csúszott.

– Gennady! – üvöltötte Viktor a fájdalomtól lihegve, miközben a másik kezével a torkomra feszült. – Segíts! Fogd meg a lábát! Ha most elengedjük, mindketten a bányában végzünk!

Gennady ott állt a fülke közepén, mint akit hipnotizáltak. A szolgálati kulcs a kezében lassan kicsúszott az ujjai közül, és megcsörrent a padlón. A szemei tágra nyíltak, miközben nézte, ahogy a felettese, a vasút mindenki által tisztelt és félt felügyelője egy nő fojtogatásával próbálja megmenteni a saját bőrét.

– Vitya… ne… – nyögte Gennady. – Ezt nem kérte a főnök… ez már nem az ügy… ez gyilkosság!

– Fogd meg mondom! – ordított Viktor, és a szemeiben a vér ereket elöntötte a vörösség. A testsúlya teljes egészével rásúlyosodott a karomra. A levegő kezdett elfogyni. A halántékom vadul zakatolt, a szemem előtt fekete foltok táncoltak.

Tudtam, hogy ha hagyom, hogy a földre szorítson, vége. Nem volt elegendő fizikai erőm ahhoz, hogy egy negyvenöt éves, vasúti munkásként edzett férfi ellen birkózzak. De az ész, az a hideg és kegyetlen fegyelem, amit az ügyészségen tanultam, most is a rendelkezésemre állt.

A bal lábamat hirtelen felrántottam, és a térdemmel teljes erőből középre, Viktor ágyékába rúgtam.

A férfi nem számított erre. Egy pillanatra meggörbült, a levegő zihálva szakadt ki a torkából, a szorítása a nyakamon pedig annyira ellazult, hogy sikerült egyetlen tiszta lélegzetvételt behúznom a tüdőmbe.

– Segítsen, Gennady! – kiáltottam ki teli torokból, és a hangom nem a félelem, hanem a parancs hangja volt. – Ha most hagyja, hogy megöljön, maga is bűnös lesz a cinkosságban! De ha most megállítja, a bíróság tanúként kezeli! Maga dönti el, hogy huszonöt év börtönt kap-e, vagy szabad emberként tér vissza a családjához!

Gennady arcán átfutott a felismerés. A bénultság hirtelen cselekvéssé alakult.

Nem gondolkodott tovább. Három nagy lépéssel Viktor mögé ugrott, átfonta a karjait a felügyelő nyaka körül, és teljes súlyával hátrafelé rántotta.

Viktor felüvöltött a meglepetéstől és a hirtelen oxigénhiánytól. Elengedett engem, és a hátával a fülke falának ütközött, magával rántva Gennadyt is. A szűk helyen most három ember küzdött egymással: a harag, a félelem és a túlélési ösztön kaotikus csomójaként.

A fekhely széléről sikerült felnéznem. A táskám ott volt az alsó ágyon, a zseblámpa pedig a földön feküdt, alig egy arasznyira a kezemtől.

Kúszni kezdtem. A ruhám elszakadt a vállamnál, a bal karom zsibbadt a nehéz ütközéstől, de a jobb kezem ujjai végül elérték a fém nyelet.

A vonatszerelvény ebben a pillanatban fékezni kezdett. A vashullámok sikoltozása a síneken átjárta az egész kocsit. Egy köztes állomáshoz közeledtünk – talán még nem Tayshethez, de egy olyan helyhez, ahol a peronon ott állnak a helyi rendőrök vagy a váltóőrök.

Viktor kétségbeesetten próbálta lerázni magáról Gennadyt, de a társa most már az életéért harcolt. Gennady karjai satuként szorultak a nyaka körül, miközben Viktor öklével vadul ütötte a hátát.

– Vitya, elég! – zihálta Gennady. – Vége van! Nézd meg! Megérkeztünk!

A fülke ablakán át hirtelen megpillantottam egy fényszóró fehér pászmáját, amint végigsuhant a sötét peronon. A vonat sebessége drasztikusan lelassult, a kerekek ütemes zakatolása pedig egyre tompábbá vált, amíg végül meg nem álltunk.

A folyosón csizmák dobogása hallatszott. Hangok szűrődtek be a kocsiból – vasúti ellenőrök, talán éjszakai utazók, akik a friss levegőre vágytak.

– Nyissák ki az ajtót! – hallatszott egy erős, idegen hang a folyosóról. – Itt a vasúti biztonsági szolgálat! Ellenőrzés!

Viktor a fülke padlójára rogyott. Gennady zihálva engedte el a nyakát, és a sarokba rogyva, remegő kezekkel törölte meg a homlokát. A fülke úgy nézett ki, mint egy csatatér: a táskám nyitva, a papírok szétrepülve, a kötél a földön, és a szolgálati kulcs a sarokban.

Én lassan felálltam. Megigazítottam a szakadt hálóingemet, mély levegőt vettem, és a zseblámpát a hátam mögé rejtve a fülke ajtajához léptem. A kilincs hideg volt a kezem alatt.

Lehúztam a reteszt, és kinyitottam az ajtót.

A folyosón egy magas, egyenruhás biztonsági tiszt állt, mellette egy fiatalabb rendőrrel. A kezükben lévő zseblámpa fénye egyenesen az arcomba világított.

– Polgártársnő – mondta a tiszt, és a szemei végigsiklottak a zűrzavaros fülkén, a padlón ziháló két férfin, és a szakadt ruhámon. – Mi történik itt? Van valami probléma?

A fényben megvillant a bal csuklómon a karóra. Pontosan hajnali kettő óra negyven perc volt. Tayshetig még másfél óra út volt hátra.

De a nehezen megvívott csata már eldőlt.

– Nincs semmilyen probléma, elvtárs tiszt – mondtam, és a hangom olyan szilárdan csengett, mint a szibériai vasút acélsínei. – Csak egy hivatalos ellenőrzést folytatok. És ezek az urak… ők most válnak a fő tanúimá. Kérem, bilincseljék meg őket. Hivatali kötelességből.