A mozdony tompa, ritmikus kattogása hirtelen felerősödött, ahogy a szerelvény egy újabb kanyarhoz ért. A fémdobozként összezárt fülke szinte lélegzett velünk együtt: a folyosó felől beszűrődő halvány, sárgás fénycsík megremegett a földre ejtett táskán, míg a levegőben a feszültség olyan sűrűvé vált, hogy szinte vágni lehetett volna.
Gennady Petrovich arca teljesen eltorzult. A rettegés, ami eddig csak a szemében bujkált, most kinyújtotta a karját, és átvette az irányítást a teste felett. A táska, amit a kezében tartott, egy pillanatra megbillent.
– Vitya… – nyögte ki, és a hangja már nem egy vasutas magabiztosságát hordozta, hanem egy sarokba szorított állatét. – Ő tud Zimáról. Honnan a fenéből tudhatna Zimáról? Senki sem tudhatott arról a felszállásról, csak a főnökök! Ha ő tudja, akkor máris túl sokan tudják. Mi nem fogjuk ezt megúszni.
Viktor Stepanovich még mindig nem mozdult. A magas, kisportolt testét úgy feszítette meg, mint egy íjat. A kötél a jobb kezében lévő tekercsen kissé meglazult, de az ujjai továbbra is görcsösen szorították az anyagot. A tekintete egyetlen másodpercre sem szakadt el rólam. Olyan volt, mint egy ragadozó, amelyik pontosan felméri a préda utolsó esélyeit, mielőtt lecsapna.
– Fogd be a szád, Gennady – mondta Viktor, és a hangja most már nem volt fáradt. Hideg volt, pengeéles és halálos. – Ha még egy szót szólsz, nem a bíróság fog elintézni, hanem én. Itt, ezen a padlón.
– De hát nézd meg! – Gennady hirtelen megingott, és a szürke bőr táskámat majdnem elejtette. A tehetetlen düh és a pánik keveréke elöntötte. – Neki ott van a papírja! Ügyész! Hallottad? Harmadik osztályú igazságügyi tanácsos! Ha megöljük, az nem egy sima elhallgattatás. Az háború az állam ellen! Az egész Irkutszki régió ránk fog gyújtani!
– Már rég felgyújtottak minket – felelte Viktor, és a szeme sarkában egy izom rándult egyet. – A pénz, amit elhoztál a raktárból, nem a miénk volt, Gennady. És azok az aláírások sem a te nevedhez fűződnek. Mi csak a bábuk vagyunk. Ők fent ülnek a meleg irodákban Irkutskban meg Moszkvában, és azt várják, hogy eltakarítsuk a szemetet. Ha ez a nő eljut Tayshetbe, nekünk végünk. Nem a börtön miatt. Hanem mert a saját embereink fognak eltenni minket láb alól, mielőtt a kihallgatóhelyiség ajtaját bezárnák mögöttünk.
A szavak úgy csapódtak be a fülkében, mint a nehéz acélütések. Viktor nem blöffölt. Ő pontosan tudta, hogyan működik a rendszer. Az East Siberian Railway pénzügyi csalásai nem egy maréknyi korrupt kalauzról szóltak; ez egy hálózat volt, amely mélyen gyökerezett a regionális vezetésben és a rendészeti szervekben is. Olyan emberek irányították, akiknek a kezében ott volt a törvény és a fegyver.
És én, Vera Sergeyevna Lykova, harmadik osztályú igazságügyi tanácsos, egyedül álltam velük szemben egy mozgó vonaton, ötszáz kilométerre a legközelebbi segítségtől, egyetlen papírdarabbal és a hivatali eskümmel a hátam mögött.
De nem féltem.
A félelem elfogyott belőlem a pillanatban, amikor a szolgálati kulcs elfordult a zárban. Most csak a hideg, könyörtelen logika maradt, az a fajta szakmai tisztánlátás, amiért a főügyészségre kerültem. Tudtam, hogy ha most megmutatom a gyengeségemet, ha egy centimétert is hátrálok a fekhelyen, akkor vége.
– Viktor Stepanovich – szólaltam meg újra, és a hangom szándékosan sima, szinte unott maradt, mintha csak egy rutinvizsgálatot vezetnék egy irodában. – Maga azt hiszi, hogy ha engem eltüntet, akkor a dokumentumok is eltűnnek? Azt hiszi, hogy egyetlen ügyészre bízzák az ügy legfontosabb bizonyítékait anélkül, hogy másolatok lennének?
Viktor szeme összehúzódott. – Te blöffölsz.
– Valóban? – Megemeltem az államat. – Akkor gondolkodjon el ezen. Miért indultam el Irkutskból egyedül, védelem nélkül, éjszakai vonaton, egyenesen Tayshetbe? Azt hitte a feljebbvalója, hogy én vagyok az áldozati bárány? Vagy talán attól tartottak, hogy ha túl nagy felhajtást csapunk, az egész ország figyelme ránk terelődik? Nos, hírhedt híreim vannak magának. A másolatok már elhagyták a körzeti ügyészséget. Nem az én táskámban vannak. Ha holnap reggel kilenc óráig nem jelentkezem a Taysheti ügyészségen, a rendszer automatikusan aktiválja a teljes vádiratot, beleértve a zimai számlaszámokat, a cégek nevét és a maguk neveit is, Viktor Stepanovich.
Ez sem volt igaz. Nem volt semmilyen automatikus rendszer. A modern technológia még alig érte el a szibériai vasútvonalakat, és a papírok ott lapultak a táskámban, vagy a Taysheti iroda széfjében, amit a kollégám nyitott volna ki reggel. De Viktor nem tudhatta. A bűnözők – még a fehéringes, vasúti vezetők is – rettegnek a saját rendszereik paranoiájától. Mindig attól félnek, hogy a társaik már elárulták őket, és a háttérben egy nagyobb gépezet dolgozik ellenük.
Gennady felkapta a fejét. A remény és a kétségbeesés fura keveréke ült ki az arcára. – Vitya! Hallottad? Másolatok vannak! Ha megöljük, azzal csak elindítjuk a bombát!






