Viktor azonban nem kapkodott. Egy pillanatig mélyen a szemembe nézett, mintha meg akarná olvasni a gondolataimat. A fülke szűk terében a kettenk közötti távolság alig volt egy méter. Éreztem a bőrkabátjának szagát, a dohányt és a hideg szibériai éjszaka illatát, ami a szellőzőn keresztül áradt be.
– Ha vannak másolatok – mondta halkan, szinte suttogva –, akkor miért jöttél ide személyesen, Vera Sergeyevna? Miért ültél fel erre a vonatra? Miért kockáztatod az életed egy ilyen ügyért, amikor egy egyszerű irodai tisztviselő is lepecsételhette volna a papírokat?
A kérdés telitalálat volt. Éles, pontos és veszélyes. Mert megérintette az igazságot.
Miért voltam itt? Mert az apám vasutas volt harminc évig. Mert az öcsém meghalt egy olyan balesetben, amit a vasút eltitkolt, mert a fékek elromlottak a költségcsökkentések miatt. Mert én nem egy papírokat tologató ügyész voltam, hanem valaki, aki megunta, hogy a korrupció megöli azokat, akiket szeretek.
De ezt nem mondhattam el neki.
– Mert az igazságügyi minisztérium nem bízik a postában, Prokhorov úr – mondtam fagyos mosollyal. – És mert én szeretem a saját szememmel látni azokat az embereket, akik eladják a hazájukat egy marék rubelért.
Viktor arcán egy izom rándult. A provokáció elérte a célját. A büszkesége – az a kemény, szibériai vasutas büszkeség, ami miatt évtizedekig tűrt és hallgatott – most megremegett.
Gennady hirtelen letette a táskámat az alsó fekhelyre. Nem nézett Viktorra, csak a kilincs felé nyúlt. – Én kimegyek – dadogta. – Én ehhez nem adom a nevem. Csináljatok, amit akartok. Ha akarod, öld meg, Vitya, de én nem leszek benne a gyilkosságban. Elég volt a zimai pénzből, elég volt a főnökökből.
– Maradj helyben, Gennady! – parancsolta Viktor, de a hangjából már hiányzott a korábbi abszolút kontroll. A figyelme megoszlott köztem és a társa között.
Ez volt a pillanat. Az a töréspont, amire vártam. Ha két bűnöző vitatkozni kezd a lojalitásról, ott már nincs egység. Ott már csak a saját bőrük mentése számít.
Lassan, nagyon lassan feljebb csúsztattam a jobb kezemet a takaró alól. A jobb papucsom még mindig a lábamon volt. A bal ott feküdt a fülke ajtajánál, Viktor bakancsa közelében. Nem érdekelt a bal papucs. A jobb kezem ujjai viszont elérték a matrac alatti kis rekeszt – egy olyan helyet, ahová a régi mentőtiszt apám tanácsára mindig elrejtettem egy fémből készült, nehéz zseblámpát. Nem fegyver volt, de ha kell, egyetlen jól irányzott ütéssel be lehetett törni vele egy koponyát.
– Gennady Petrovich – mondtam, és a hangom még alacsonyabbra süllyedt, szinte behízelgővé vált. – Maga nem gyilkos. Látom a szemén. Maga csak egy kisember, akit beszerveztek, mert kulcsa van a fülkékhez, és mert a főnökei bíztak magában. De bíznak-e magában most is? Gondolja el, Vitya mit fog tenni, ha végez velem. Azt hiszi, megosztja magával a zimai pénz maradékát? Vagy inkább elintézi, hogy a holttestét egy másik állomáson dobják ki a vonatról, mint egy részeg utast, aki kiesett az ajtón?
Gennady megremegett. Hátrafordult, és Viktorra nézett. A félelem a társa arcán most már nyílt volt, szinte kézzelfogható.
– Vitya… igaz ez? – kérdezte rekedt hangon. – Ha megcsináljuk… te engem is elteszel láb alól?
Viktor nem válaszolt azonnal. Csak meredt Gennadyra, és abban a pillanatban a válasz feleslegessé vált. A hallgatása mindent elárult. Viktor Prokhorov számára az emberi élet nem ért többet egy vasúti csavarnál; ha elhasználódott, ki kellett cserélni.
Gennady levegőért kapkodott. A kezével a kabátja zsebébe nyúlt, mintha ott keresne valamit – talán egy kulcsot, talán a saját szolgálati igazolványát, amivel elmenekülhetett volna ebből a rémálomból.
– Nem érinthetsz meg minket, Vera Sergeyevna – mondta Viktor, és a hangja hirtelen rekedt, fenyegető morrássá változott. A kötél a kezében megfeszült, a csomók egyenként simultak ki az ujjai alatt. – Mert ha mi meghalunk, vagy ha letartóztatnak minket a te papírjaid miatt, a vonalon túl még tucatnyi ember vár ránk. Olyanok, akiknek nincs vesztenivalójuk.
– De nekik van – mutattam a táskámra. – És holnap reggel Tayshetben már nem a fülkében fognak tárgyalni velem, Prokhorov úr. Hanem a börtönben.
Viktor elrugaszkodott a faltól.
Nem volt benne habozás. Nem volt benne több szó. A testnevelő tanárokra emlékeztető, kisportolt mozdulattal ugrott előre, a jobb kezében lévő kötélhurokkal pedig azonnmentelenül a nyakam felé célozott. A szűk fülkében a levegő megremegett. A mozdulata olyan gyors volt, hogy egy átlagos utasnak esélye lett volna a reakcióra.
De én nem átlagos utas voltam.
Két évet töltöttem az irkutszki nyomozó hatóságoknál, ahol a legveszélyesebb bűnözők kihallgatását vezettem, és ahol a védekezési technikák kötelező részei voltak a vizsgáknak.
Mielőtt a hurok elérte volna a torkomat, a felső testemet hátravetettem a vaságy rácsának, a jobb kezemmel pedig – amiben eddig ott rejtőzött a fém zseblámpa – teljes erőből előrecsaptam. A nehéz, acélvázas eszköz pontosan Viktor csuklójára talált.
Egy száraz, reccsenő hang hallatszott, amint a fém találkozott a csonttal.






