A szobában a sötétség lassan eloszlott, ahogy a keleti ég alján megjelent a hajnal első, halvány rózsaszínes sugara, átvágva a hóvihar maradványain. Denver városa ébredezni kezdett, de én már tudtam, hogy ez a nap nem úgy fog végződni, ahogy Alexander Vance tervezi.
A játék megváltozott. És ezúttal a szabályokat én írtam.
A napfény már magasan járt, amikor a Mercedes kerekei felgurultak a belvárosi üvegpalota mélygarázsába. A gépkocsi ajtaját határozott mozdulattal csuktam be magam mögött. A fekete öltönyöm éles kontrasztot alkotott a parkoló neonfényével, az arcom pedig olyan feszült volt, mint egy kifeszített íjhúr.
Valerie a gépkocsi hátsó ülésén ült. Nem volt rajta a régi, szakadt kabát; Marcus segítségével hajnalban sikerült hozatnunk egy tisztességes, meleg öltözéket, egy sötét gyapjúkabátot és egy pár kényelmes csizmát, ami illett hozzá. Az arca még mindig sápadt volt, de a szemeiben már nem a rettegés, hanem a harci kedv csillogott.
– Készen állsz? – kérdeztem, miközben kinyitottam neki az ajtót.
Valerie vett egy mély levegőt, bólintott, és kilépett a betonra.
– Készen – mondta.
Az irodaház tizedik emeletén Marcus és két magánnyomozó már várt ránk. Az asztalon ott feküdtek a rendőrségi panaszok másolatai, a hamisított végrendelet, valamint azok a bankszámla-kivonatok, amelyeket a nyomozók alig néhány óra alatt szereztek meg Vance korrupt banki kapcsolatai révén.
– Minden megvan, Simon – mondta Marcus, és a szemüvegét megigazítva átnyújtott egy dossziét. – Alexander Vance jelenleg a saját kis művészeti galériájában tartózkodik a belvárosban. Azt tervezi, hogy délelőtt tizenegykor aláíratja a lánnyal a lemondó nyilatkozatot egy helyi közjegyző előtt.
Rátekentem az órámra. Pontosan tíz óra harminc perc volt.
– Akkor nem vesztegetjük az időt – mondtam, és a gombot a zakómon begomboltam. – Menjünk, és mutassuk meg a festőművész úrnak, hogyan fest a valódi valóság.
A galéria egy csendes, elegáns utcában nyílt, ahol a nagypolgári homlokzatok mögött drága festmények és antik bútorok cseréltek gazdát. A kis fekete tábla az ajtón azt hirdette: Vance & Co. Művészeti Galéria.
A belépésünk semmiféle csinnadrattával nem járt. Marcus nyitotta ki az ajtót, a két nyomozó lépett be először, hogy biztosítsák a teret, én pedig közvetlenül utánuk léptem be, miközben Valerie határozott léptekkel haladt mellettem.
A galéria tágas, fekete-fehér padlós terében korabeli olajfestmények lógtak a falakon, a háttérben pedig klasszikus zene szólt halkan. Egy elegáns, őszes halántékú, negyvenes éveiben járó férfi – Alexander Vance – épp egy golyóstollat forgatott a kezében egy mahagóni asztal mellett, miközben egy közjegyzőnek kért valamit.
– A kisasszony mindjárt megérkezik – mondta Alexander a hátával felénk fordulva. – Csak egy kis türelem, kérem. Aláírja, aztán mindketten visszatérhetünk a nyugodt életünkhöz.
– Sajnálom, Alexander – mondtam, és a hangom élesen visszhangzott a magas mennyezet alatt –, de úgy tűnik, a mai napon elmarad az aláírás.
Alexander hirtelen megpördült.
Az arca, ami eddig a magabiztos győztes kifejezését viselte, egy szempillantás alatt eltorzult, amikor meglátta engem… és közvetlenül mellettem Valerie-t.
– Ti… ti mit kerestek itt?! – kiáltotta, és a toll kiesett a kezéből, ráesve a mahagóni asztalra. – Valerie! Te megint a bajt keresed?! Megmondtam, mi lesz a vége!
Három nagy lépéssel átlépte a távolságot, és mielőtt bárki reagálhatott volna, a kezét nyújtotta, hogy durván elkapja Valerie karját, és visszarántsa magához.
– Te kis hálátlan… – kezdte volna, de a szavai a torkára fagytak.
Mert nem hagyhattam, hogy még egyszer megérintse.
Mielőtt az ujjai elérhették volna a kabátját, előreléptem, a jobb kezemet ráejtettem a csuklójára, és egyetlen határozott, szorító mozdulattal elhúztam tőle.
– Vegye el tőle a kezét – mondtam, és a hangom olyan hideg volt, mint az a fagyos éjszakai autópálya, ahol találkoztunk. – A következő szó, amit kimond, bizonyítékká válhat.
Alexander elhúzta a karját, a szemei dühösen szikráztak, az arca pedig vörös volt a megaláztatástól.
– Ki a fene vagy te, hogy idejössz?! – ordította. – Ez egy magánügy! Ez a lány egy tolvaj! A rendőrség…
– A rendőrség már úton van, Vance úr – szakította félbe Marcus ügyvéd, aki méltóságteljesen lépett előre a dossziéval a kezében. – De nem Valerie miatt. Hanem maga miatt. Hamisítás, kényszerítés, okirat-hamisítás és a hagyaték jogtalan eltulajdonítása miatt.
A közjegyző, aki eddig csendben ült a sarokban, hirtelen felállt, összepakolta a táskáját, és szó nélkül kisurrant a galéria hátsó ajtaján.
Alexander Vance a levegőért kapkodott. A tekintete cikázott köztem, a nyomozók és a papírok között, és végül megállapodott Valerie-n. A mosolya, a gőgje, a hamis eleganciája mind egy pillanat alatt elpárolgott, és maradt benne a tiszta, primitív félelem.
– Ez… ez hazugság… – dadogta. – Semmi sem bizonyítja…
– Minden bizonyítja, Alexander – mondtam, miközben a kabátom gombját beigazítottam, és egyenesen a szemébe néztem. – Üdvözlök a való világban. Itt a papírok nem a te szabályaid szerint beszélik el a történetet.
Valerie mély levegőt vett. A vállai kiegyenesedtek, az álla megemelkedett, és a szürkéskék szemében most már nem volt semmi kétség.
A múlt véget ért. És a jövő – az az igazság, amit megpróbáltak eltemetni – most végre az enyén… és az övé volt.






