Túl erősen tettem le a poharat.
– Pontosan mit akartál, mit tegyek? – mormoltam az üres szobának. – Adoptáljak egy idegent?
A csend nem adott választ.
Húsz perccel később gombnyomás nélkül átseltem az udvaron, ingre gombolt kabát nélkül. Hó csapódott az arcomra, miközben azt mondogattam magamnak, hogy csak a fűtést ellenőrizem.
A vendégház fényei égtek. Puha, narancssárga ragyogás mozgott a függönyök mögött.
Elértem az ajtót, és haboztam.
Aztán kopogás nélkül beléptem.
Meleg levegő nyomult ellenem. A kandalló egyenletesen égett, mozgó árnyékokat vetve a fa falakra és a kis étkezőasztalra.
Valerie a hátával felém állt.
Most lépett ki a zuhanyból. Vizes haja az egyik vállára hullott, és egy fehér fürdőlepedőbe csavarta magát, amely a térde fölé ért. Az ajtó hangjára megpördült, és a mellkasához szorította az anyagot.
– Maga valaha kopog?
A hangja remegett, de a düh égett alatta.
Bocsánatot kellett volna kérnem azonnal. Ehelyett a figyelmem túlhaladt rajta.
Egy kopott műanyag mappa feküdt nyitva az asztalon.
Számos dokumentum volt szétterítve a tűzfény alatt, a széleik nedvességtől ráncosak voltak. Az egyik megyei pecsétet viselt. Egy másikon egy rendőrségi fejrész szerepelt.
Közelebb léptem.
Valerie gyorsan mozgott, közém és a papírok közé helyezve magát.
– Mi az? – kérdeztem.
– Semmi.
– Az nem semmi.
– Nem tartozik a dolgára.
– A tulajdonomon tartózkodik, rendőrségi iratokat rejtve a táskájában. Ez a dolgommá teszi.
Az arcából kiürült az a kevés szín is, amit a meleg visszahozott. Hátra nyúlt, egy kézzel összegyűjtve a lapokat, miközben a törülközőt a másikkal biztonságban tartotta.
Elcsíptem egy sort, mielőtt letakarta volna.
BŰNÜGYI PANASZ: TULAJDON LOPÁSA.
Alatta a teljes neve szerepelt.
Valerie Anne Reed.
Egy második dokumentum feltételeket sorolt fel a szabadlábra helyezésről a további nyomozásig. Egy harmadik egy belvárosi társasház címét és egy elhunyt nő nevét viselte.
Visszanéztem Valerie-re.
Mezítláb állt köztem és az asztal között, a vállai újra remegtek, de ezúttal a hidegnek semmi köze nem volt hozzá.
– Nem vagyok bűnöző – mondta.
Nem emeltem fel a hangot.
– Akkor mondja meg, miért hiszi a rendőrség, hogy az.
Az ujjai megszorultak a dokumentumok körül. A tűz pattogott mögötte, és valahol a vendégházban a víz továbbra is csepegett a hajának a végéről a fa padlóra.
Több másodpercig egyikünk sem mozdult.
Aztán megláttam az utolsó oldalt a keze alatt.
Ez egy örökségi lemondó nyilatkozat volt, amely az aláírására várt.
És annak a férfinak a neve, aki mindent megkapna, közvetlenül az övé alatt szerepelt.
Az egész szoba megváltozott.

A tűz ropogása hirtelen hangosabbnak tűnt a fülledt, feszült csendben. A papírok szélei megremegtek Valerie ujjai között, mint egy sebesült madár szárnyai a viharban. A levegőben terjedő meleg, a bőréről felszálló enyhe párás illat és a kandalló sárgás fénye mind ellentmondtak annak a fagyos, könyörtelen valóságnak, ami a kezében tartott iratokból kibontakozott.

– Nézd meg jól – mondtam, és a hangom mélyebb és sötétebb lett, mint akartam. – Az ott nem egy egyszerű elismervény, Valerie. Az egy kivégzési ítélet.

A lány felemelte a fejét. A szürkeskék szemeiben a félelem hirtelen átváltott valami sokkal élesebbe, valami olyasmibe, amit csak azok az emberek mutatnak, akiket már teljesen sarokba szorítottak.

– Nem kértem ebből – suttogta, és a hangja alig volt hallhatóbb a tűz sercegésénél. – Én csak… csak túl akartam élni.

– Túl élni úgy, hogy aláírod a saját életedet, a saját múltadat, és mindent, ami az édesanyádé volt, egy olyan embernek, aki valószínűleg nem is érdemli meg, hogy a nevét kiejtse?

Valerie hirtelen összecsukta a mappát, és a mellkasához szorította, mintha egy pajzs lenne.

– Maga nem ért semmit! – kiáltotta, és a hangja elcsuklott a düh és a kétségbeesés határán. – Maga gazdag. Maga itt él ebben a kastélyban, ahol a hó csak egy látványosság a nagy ablakon keresztül! Magának sosem kellett lemennie a pincébe, hogy éhgyomorra hallgassa, hogyan magyarázza el a saját mostohaapja, hogy maga egy semmi, egy ingyenélő, egy hálátlan tolvaj, aki még a saját anyja hagyatékát is el akarja lopni!

A szobában a csend olyan súlyossá vált, mintha ólomból lenne. A szavai visszhangoztak a faszerkezetű falak között.

– Ki ő? – kérdeztem, és a lépteimet közelebb tettem hozzá. Nem akartam megijeszteni, de a kíváncsiság, ami eddig csak egy kellemetlen kötelezettség volt, most fojtogató érdeklődéssé vált. Az üzleti életben, a tárgyalótermekben és a versenyszférában hozzászoktam ahhoz, hogy minden motivációnak ára van. De ez… ez nem üzlet volt. Ez egy aljas, kitervelt kisajátítás volt.

Valerie hátrább lépett, amíg a hátaszerkezete neki nem ütközött a kis étkezőasztalnak. A fürdőlepedője megcsúszott a vállán, de észre sem vette. A szemei élesek voltak, mint a törött üveg.

– Alexandernek hívják – mondta, és a neve úgy csúszott ki a fogai között, mint egy méreg. – Alexander Vance. A mostohaapám. Vagyis… jogilag ő volt az, miután anyám meghalt. Két hónappal ezelőtt… hirtelen rosszul lett. A szívével volt baj. Kórházba került, de mire beértünk, már késő volt. Nem sokkal a halála előtt Alexander elhozott egy ügyvédet a kórterembe. Azt mondta, anyám akarta így. Azt mondta, aláíratott vele egy végrendeletet, amiben minden a nevén maradt, a lakás, a megtakarítások, a kis művészeti galéria, amit anyám annyira szeretett.