Megállt egy pillanatra, vett egy mély, ziháló levegőt, és a körmével a mappa szélébe kapaszkodott.
– Én kerestem az eredeti dokumentumokat. Tudtam, hogy anyám sosem hagyta volna ki a nevem a végrendeletből. Nem azért, mert gazdag akartam lenni, hanem mert az az emlék… az az egyetlen dolog volt, ami utána maradt. Amikor megtaláltam a valódi iratokat a dolgozószobájában, Alexander tetten ért. Lereagálta? Nem. Elnevette magát. Azt mondta, hogy ha nem írom alá ezt az örökségi lemondó nyilatkozatot, és nem hagyom el a várost örökre, akkor feljelent a rendőrségen bolti lopásért, irathamisításért, és mindazért, amit a cégénél „elkövettem”, miközben ott segítettem adminisztrátorként.
A történet lassan összeállt a fejemben. A darabok a helyükre ugrottak, mint egy precízen megtervezett gépezet fogaskerekei. Alexander Vance nemcsak egy gyászoló özvegy volt; ő egy ragadozó volt, aki pontosan tudta, hogyan kell kitakarítani az útból az igazi örököst, mielőtt bárki kérdéseket tenne fel.
– És te elmenekültél – mondtam halkan.
– Mit tehettem volna? – A könnyek végre áttörték a gátat az arcán, de nem törölte le őket. Csak hagyta, hogy lefolyjanak az állán. – A rendőrség már az ő zsebében volt. A papírok, amiket hozott, hivatalosnak tűntek. Ha nem futok el, most egy cellában ülnék, és ő nevetne a legjobban. Csak… csak egy éjszakát akartam túlélni, hogy eljussak a buszhoz, ami elvisz idegenbe. Aztán maga megállt.
Néztem a lányt. Ott állt előttem, fázva, megalázva, egy szál törölközőben egy idegen ember vendégházában, de valami mégis erősebb volt benne, mint a félelem: az a makacs akarat, hogy ne adja meg magát.
Pontosan annyi idős lehetett, mint a húgom, amikor elhunyt. Vagy talán annyi idős, mint az a belső tűz, amit én magam is elfojtottam évekkel ezelőtt, amikor a cégem építése közben feladtam a személyes életemet, a házasságomat, és minden mást, ami nem fért bele egy mérlegbe.
A zsebembe nyúltam, előhúztam a telefont, amit korábban elnémítottam. A képernyőn mintegy tizenkét nem fogadott hívás villogott – az ex-feleségem, a regionális igazgató, a titkárnőm. Mindannyian akartak valamit tőlem. Mindannyian azt hitték, hogy az életem egy sor határidőből és aláírásból áll.
Megfordultam, és elindultam az ajtó felé.
– Hová… hová megy? – kérdezte Valerie, és a hangjában megrezzent a pánik, mintha attól félt volna, hogy most mégis kidobom a hóba.
Megálltam a küszöbnél, de nem fordultam vissza inmediatamente.
– Maradj itt, Valerie – mondtam, és a hangom olyan volt, mint a fém. – Zárkózz be. Ne nyiss ajtót senkinek.
– De hát a papírok… Alexander megtalálhat…
– Alexander nem fog itt találni senkit – vágtam a szavába. – Mert holnap reggel nem te fogod aláírni azt a lemondó nyilatkozatot.
Megfordultam, rá néztem, és a saját magam számára is meglepő módon elmosolyodtam. Ez a mosoly nem volt udvarias. Ez volt az a mosoly, amit akkor vettem elő, amikor egy ellenséges felvásárlás során a versenytársaim azt hitték, hogy enyém a vereség.
– Holnap reggel – mondtam halkan –, Alexander Vance fogja megtudni, mit jelent az, amikor valaki nem a rendőrséget hívja, hanem a saját ügyvédi karát.
A főházba visszatérve a hideg és a csend fogadott. Nem gyújtottam fel a csillárt a dolgozószobában; csak a laptoptartó kék fénye világított meg a helyiséget.
Leültem az íróasztalomhoz, kinyitottam a fedelét, és beütöttem a közvetlen kódját a cég legfőbb jogi képviselőjének, egy idős, de rendkívül éles eszű embernek, akit Marcusnak hívtak. A telefon kicsit csengett, mielőtt egy rekedt, alvásból felébredt hang válaszolt.
– Simon? Tudod mennyi az idő? Hajnali három óra van.
– Marcus, bocsáss meg, hogy zavarok – mondtam, és a hangom teljesen rezzenéstelen maradt. – Van egy sürgős ügyünk. Nem a vállalattal kapcsolatban. Személyes.
– Hallgatlak.
– Szükségem van a legjobb ingatlan- és öröklési jogászra, akit a cég megfizet. Olyanra, aki nem fél a megyei ügyészségtől, a helyi rendőrségtől és a közigazgatási kapcsolatoktól. Valakire, aki holnap reggel kilencre ott tud teremni Denverben, egy teljes körű korrupciós és hamisítási dossziéval.
Marcus csendben maradt egy másodpercig. A vonal túloldalán hallatszott, ahogy a papírok megzörrennek, miközben az öreg jogász felébred.
– Ki a célpont, Simon?
– Egy Alexander Vance nevű úriember. Egy helyi kis „kisajátító”, aki azt hiszi, hogy egy halotti ágyon aláíratott irattal mindent elvehet.
Marcus halkan elnevette a torkában. Olyan nevetés volt ez, amit a tárgyalótermekben szoktak hallani, amikor az ellenfél ügyvédje elköveti az első végzetes hibát.
– Vance? Azt hiszem, hallottam róla. Kis hal, de vannak rossz barátai. Megoldható. Mikor kezdjük?
– Reggel nyolckor ott vagyok a központi irodádban. Hozd magaddal a legkeményebb nyomozóinkat is. Van egy tanúnk, akit meg kell védenünk.
– Értem. És a tanú… hölgy vagy úr?
Ránéztem az íróasztal sarkán lévő családi fotóra – a volt feleségemre és a kisfiamra, akik épp egy floridai strandon pózoltak, miközben én a háttérben telefonáltam –, majd hirtelen fordítottam egy mozdulattal a képet lefelé.
– A tanú – mondtam – egy olyan ember, aki végre igazságot érdemel.
Letettem a telefont.






