Rhonda egyenesen a kör közepébe menetelt. Az arca csúnya, foltos vörös volt a bronzosítója alatt, és a szeme tiszta jég volt. Még mindig erősen támaszkodtam a tölgyfa kiságy rácsára, miközben a jóslófájás utolsó hulláma szorította a bordáimat. Nem néztem le a kiságy lábainak aljára. Nem láttam, hogy a nehéz sárgaréz görgők nincsenek letiltva, és nem láttam, hogy Rhonda a platformcipője orrát az elülső kerékhez csúsztatja, hogy megbizonyosodjon arról, szabadon mozog.
Megvártam, amíg a teljes hétéves terhes súlyomat előrehelyeztem a kezeimre.
Aztán egy vad, kétkezes rántással Rhonda megragadta a tölgyfa kiságy szélét, és teljes erejéből hátrafelé kirántotta a fogásom alól.
A masszív fa rács eltűnt a tenyerem alól.
Egy ijesztő szempillantás erejéig előreestem az üres levegőbe a kemény szürke kőlapok fölött. Egy sikoly szakadt ki a torkom mélyéről, és a tiszta anyai ösztön vette át az irányítást a testem felett. Ahelyett, hogy kinyújtottam volna a kezem, hogy elkapjam magam a betonon, mindkét karomat szorosan a hétéves hasam köré fontam, hogy megvédjem a babámat.
A bal csípőm és a bordáim oldala teljes erővel csapódott a kovácsoltvas terasztal nehéz szélének.
A fémél beteges puffanással mélyedt a húsomba. A levegő egy rekedt zihálással robbant ki a tüdőmből, miközben a nehéz vasasztal végigvisított a köveken, a fehér torta vadul megingott az állványán, és én keményen a térdeimre estem a betonon.
– Jeanette! – sikoltotta Cecilia.
A papírtányérja a fűbe esett, mielőtt még én magam földet értem volna. Egy szempillantás alatt Cecilia mellettem térdelt a kőlapokon, a kezei a remegő vállamat támasztották, miközben összegörnyedtem a hasam felett, és levegőért kapkodtam, ami nem akart megérkezni.
Döbbent gázs futott végig a terasz körül álló harminc rokonon. A teraszon egy szék hangosan megcsikorodott, ahogy apám felugrott.
Fölöttem Rhonda még csak meg sem rezzent. Az egyik kezével lazán a kiságy rácsán támaszkodva állt, amelyet az imént rántott el, és gúnyos, jég hideg mosollyal nézett le rám a betonon.
– Őszintén, nézzétek meg – mondta hangosan Rhonda, a hangja tisztán és rosszindulatúan csengve a hátsókert döbbent csendjében. – Teljesen reménytelen. Túl ügyetlen és törékeny ahhoz, hogy saját lábán megálljon, nemhogy felneveljen egy babát nélkülem, mint keresztszanya, aki megmutatja neki, mit kell tennie.
A bordáim úgy fájtak, mintha valaki baseballütővel vert volna végig rajtuk, és egy ijesztő, éles görcs kezdett épülni a medencém alján. – Te… – lihegtem, az arcomat Cecilia vállához szorítva, miközben a fájdalom könnyei homályosították el a látásomat. – Rhonda, te húztad el… te rántottad ki alólam…
– Ó, kérlek, ne legyél szánalmas – csicseregte azonnal Barbara néni éles hangja.
A hatvankét éves nagynénénk odafáradt Rhonda mellé, elsimítva a virágos szoknyáját, és undorodva nézett le rám a kövekre. – Mindenki itt tudja, hogy egész hónapban szédülési rohamaid voltak, Jeanette. Kis híján felborítottad az egész tortaállványt a teraszon, mert nem voltál hajlandó székbe ülni! Hogy merészelnéd a testvéredre kenni, hogy elveszítetted az egyensúlyodat?
– Nem veszítette el az egyensúlyát, Barbara néni, Rhonda rántotta el a kiságyat! – vágott vissza vadul Cecilia. A kezei már ügyesen mozogtak a kismamaruhám alatt, tapogatva a megfeszült hasam tetejét, miközben a szeme a sápadt arcomon maradt. – Maradj nyugodtan, Jeanette. Lélegezz az orrodon keresztül nekem. Elérte a vasasztal a gyomrod?
– Nem – fulladt ki belőlem egy zokogás, miközben egy pici, kétségbeesett rúgást éreztem a tenyerem ellen. – Nem, eltakartam… a bordáimmal kaptam el az asztalt.
Amíg Cecilia fölöttem hajolt, a könnyeimen keresztül felnéztem, és láttam, hogy Rhonda tekintete a zúzódott, remegő karomról egyenesen a kovácsoltvas asztal szélére siklik.
Amikor a bordáim a fémhez csapódtak, anya cseresznyefa zenedoboza három hüvelyket csúszott a perem felé. Veszélyesen lógott a vasdíszítés széle felett, enyhén remegve. Rhonda úgy bámult arra a forrasztott sárgaréz zárra, mint egy mérges kígyóra, amelyik mindjárt megmarja, és a bal hüvelykujja olyan erővel fúródott a jobb csuklóján lévő elhalványult félhold alakú hegbe, hogy a bőre halálfehér lett.
– Mi történt?! – apám dörömbölő hangja visszhangzott a teraszon, ahogy a nehéz bakancsai lecsaptak a fadoboz lépcsőin. Glenn áttörve két nagybátyunkon, az időjárás viszontagságaitól megviselt arca feszült volt az ijedtségtől, amikor meglátott a kőlapokon, amint Cecilia ott térdel mellettem. – Jeanette! Kedvesem, jól vagy?
Mielőtt én vagy Cecilia egy szót is szólhattunk volna, Rhonda előrelépett, elsimítva a krémfehér kezeslábasát, és színpadias, sebesült sóhajt hallatott.
– Saját lábában botlott meg, apa – hazudta simán Rhonda, szemrebbenés nélkül az apánk szemébe nézve. – Ott támaszkodott a kiságyon az unokatestvér-választós kis beszédéért, aztán megszédült és beleesett az asztalba. Őszintén szólva csoda, hogy nem törte el a kiságy rácsát.
Rhonda Barbara néni felé fordult, az álla hideg, bosszúálló magabiztossággal emelkedett fel a döbbent család előtt.
– Barbara, kapd el a lábtábla másik végét – parancsolta hangosan Rhonda. – Segíts kihúzni ezt a kiságyat az oldalsó kapun az SUV-mhez most azonnal. Egy hálátlan testvér, aki az arcomba köp, és az unokatestvért választja a saját vére helyett, nem tarthat meg egy tizenkétszáz dolláros ajándékot.