A meleg októberi délutáni napfényben a kovácsoltvas terasztal szélén ült, pontosan a háromemeletes fehér torta mellett, amelyet a baba nemét felfedező bulinkra rendeltünk. A sötét fa olyan fényesre volt polírozva, mint egy gesztenye, és az elején lévő kis sárgaréz kulcslyuk teljesen le volt zárva egy vastag, matt szürke ólomforrasztási gyönggyel.
Emlékszem, hároméves voltam, amikor megkérdeztem apámat, miért nem énekel többé Anya szép doboza. Apa csak szomorúan elmosolyodott, megsimogatta a fejem, és azt mondta, hogy a benne lévő felhúzórugó eltörött, ezért anya arra kérte, hogy vegye elő a pákáját, és forrassza le örökre a zárat, hogy a piciny fogaskerekek ne szóródjanak ki. Közel három évtizeden át ez a néma doboz az édesanyám, Opal éjjeliszekrényén lakott, egészen addig a reggelig, amikor két évvel ezelőtt elhunyt.
Az, hogy ma kihoztam a hátsókerti kőlapokra, az volt a módja, hogy anyának is helyet biztosítsak az asztalnál. Harmincegy évesen, négy év lélekölő termékenységi kezelés, végtelen injekció és az orvosok figyelmeztetése után, miszerint a méhemben lévő régi belső heg szövete lehet, hogy soha nem hord ki terhességet, végül hét hónapos terhes voltam.
Simítottam a tenyeremet a kék kismamaruhám feszülő ívére, és tompa, ismerős fájdalmat éreztem az alsó hátamban. Egész délután fájdalmas Braxton Hicks-féle jóslófájások szorították a hasamat, mint egy satuba. Egy léleknek sem szóltam. Különösen nem a hatvanhat éves apámnak, Glennnek, aki jelenleg a fadoboz lépcsőjén állva nevetgélt a nagybátyáinkkal. Apa vérnyomása veszélyesen magas volt anya halála óta, és minden vágya az volt a világon, hogy lássa, amint a lányai kijönnek egymással, és békében üdvözölhesse az első unokáját.
Ezért is töltöttem az elmúlt három hetet azzal, hogy lenyeltem a büszkeségemet, és törölgettem a rosszindulatú SMS-eket, amelyeket a harmincöt éves nővérem, Rhonda küldözgetett éjfélkor.
Amióta csak megtudta a családi pletykákból, hogy a harminckét éves unokatestvérünket, Ceciliát tervezem felkérni a baba keresztszanyjának Rhonda helyett, Rhonda hadban állt. Nem érdekelte, hogy Cecilia gyermekgyógyász nővér, aki a kezemet fogta minden egyes ijesztő, magas kockázatú ultrahang alatt, miközben Rhonda túl elfoglalt volt a villásreggelivel vagy Cabóval ahhoz, hogy akár fel is hívjon. Rhonda számára az időssebb nővér szerepe azt jelentette, hogy övé a matriarkális reflektorfény.
– Nem kellett volna azt a csúnya ócska holmit a krém mellé tenned, Jeanette – mondta egy éles hang balról.
Megfordultam, és láttam, hogy Rhonda a terasztal sarkánál áll, érintetlen fehér dizájner platformcipőben és krémfehér selyem kezeslábasban. Nem engem nézett. Mereven anya cseresznyefa zenedobozát bámulta.
Valahányszor Rhonda elment a kis leforrasztott doboz mellett, az álla annyira megfeszült, hogy egy izom rándult meg az arcán. Anélkül, hogy észrevette volna, felemelte a bal kezét, és a hüvelykujjával dühösen dörzsölni kezdte a jobb csuklójának belső felén lévő elhalványult, félhold alakú fehér heget. A gyűlölet a szemében, amivel arra a csendes fadarabra meredt, futkosni kezdte a hátamon a hideget.
Mielőtt egy szót is szólhattam volna, egy újabb görcs csomózta össze a gyomrom alját, elszívva a levegőt. Halkan felnyögtem, és mindkét kezem kinyújtva megragadtam a terasztal mellett álló, frissen összeszerelt tömör tölgyfa kiságy felső rácsát.
Rhonda és az anyai nagynénénk, Barbara ragaszkodtak ahhoz, hogy az unokatestvéreink kipakolják azt a hatalmas tölgyfa kiságyat a teraszra, hogy mindenki csodálhassa Rhonda drága ajándékát a buli alatt. Nem láttam, hogy Barbara néni sarokba szorította Rhondát a konyhában húsz perccel korábban, és a fülébe súgta, hogy ha nem nevezem meg Rhondát keresztszanyként a tószt során, akkor ki kell mennie, és vissza kell vennie a kiságyat.
Csak rátámasztottam a nehéz súlyomat a sima tölgyfa rácsra, várakozva, hogy a hasamban lévő görcs enyhüljön, miközben harminc legközelebbi rokonunk gyűlt össze a kőlapokon a pezsgőspoharaival.
Unokatestvérem, Cecilia odalépett mellém egy papírtányérral, rajta egy szelet quiche-sel, és a meleg barna szemei azonnal összeszűkültek a nővéri megérzéstől, amikor meglátta a homlokomat borító izzadtságcseppeket. – Jeanette, kedvesem, sápadtnak tűnsz – súgta Cecilia, kinyúlva, hogy megérintse a könyökömet. – Le kell ülnöd?
– Jól vagyok, Cece – súgtam vissza, ragyogó mosolyt kényszerítve az arcomra a család kedvéért. Egy villával megkoccintottam a vizespoharamat, hogy elhallgattassam a zsivajt a gyepen. – Valójában, mielőtt felvágnánk a tortát, hogy lássuk, rózsaszín vagy kék van-e benne, szeretném megköszönni mindenkinek, hogy eljött. És szeretnék egy nagyon különleges bejelentést tenni valakiről, aki a támaszom volt minden egyes orvosi vizitnél és ijesztő éjszakán az elmúlt hét hónapban.
Cecilia felé fordultam, a szívem hálától duzzadva, miközben az egyensúlyért a kiságy rácsába kapaszkodtam. – Cecilia, ez a baba már most olyan szerencsés, hogy te vagy neki. Megtennéd nekünk azt a tisztséget, hogy a keresztszanyja leszel?
Meleg tapsvihar tört ki a hátsókertben. Cecilia kezei a szájára repültek, könnyek szöktek a szemébe.
A taps még három másodpercig sem tartott, amikor a fehér dizájner cipők éles klakk-klakk-klakk hangja visszhangzott a kőlapokon.