A következő pillanatban a folyosó felől automata fegyverek kattogása tépte szét a szoba csendjét. A kilencmilliméteres lövedékek szabályos sorozata szaggatta szét az ebédlő mahagóni ajtaját, a faburkolat szilánkjai konfettiként repkedtek a levegőben. A falon lógó bekeretezett amerikai zászló üvege ripityára tört, a nehéz olajfestmények lezuhantak a tapétáról. A kristálycsillár alsó ágai darabokra törve hullottak a földre, mint a jégeső.
Salvatore a szekrény mögül, hidegvérrel várta ki a pillanatot. Tudta, hány golyó fér egy szabványos tárba. Egy… kettő… három… a sorozatlövés hirtelen abbamaradt, a fém kattanása jelezte az üres tárak kivetését.
A don ekkor kilépett a fedezékből.
Két gyors, precíz lövést adott le a füsttel teli folyosó irányába. Egy férfihang felhördült, majd egy nehéz test zuhant a parkettára. A második fegyveres pánikszerűen hátrálni kezdett, de Salvatore nem adott neki esélyt: a harmadik lövés a folyosó faláról gellert kapva a támadó combjába fúródott, aki ordítva rogyott térdre a lépcsőfordulóban.
– Dobjátok el a vasat, ha élni akartok! – dörögte Salvatore, és a hangja most valóban olyan volt, mint a vihar előtti égzengés. – Ez még mindig az én házam!
A lépcsőnél maradt egyetlen épen maradt őr azonnal a földre dobta a fegyverét, és feltartotta a kezét. – Don Salvatore… kérlek… nem tudtuk! Matteo azt mondta, külső támadás ért minket! Nem tudtuk, hogy ellened fordul!
– Térdre, a fal felé fordulva, kezeket a tarkóra – parancsolta a don ridegen. A férfi habozás nélkül engedelmeskedett, arcát a tapétának nyomva remegett.
Salvatore visszafordult az ebédlőbe.
A szoba úgy nézett ki, mint egy csatatér. A levegő sűrű volt a vakolatportól és a puskaporfüsttől. A mennyezet felől a dörömbölés lassan elhalt; a gáz elvégezte a munkáját a lezárt tetőtérben. Antonio Moretti és az emberei nem jöttek le többé a szellőzőn keresztül.
A földön Matteo a hátán feküdt, a sebből ömlő vér sötétvörös tócsát képezett a fehér márványon. A szemei még nyitva voltak, de a tekintete tompává, ködössé vált a vérveszteségtől. Amikor Salvatore megállt fölötte, a fegyvert leengedve a kezében, Matteo megpróbált elmosolyodni – egy szánalmas, vérrel teli vigyorral.
– Ölj meg, öreg… – hörögte Matteo. – Úgyis véged van. Nem én voltam az egyetlen… a Moretti család… az egész déli oldal… mind tudják, hogy ma éjjel meg kellett volna halnod…
Salvatore leguggolt a fogadott fia mellé. Nem volt benne diadalittas düh, sem káröröm. Csak egy végtelen, mély szomorúság egy elpazarolt élet miatt.
– Tudod, mi volt a legnagyobb hibád, Matteo? – kérdezte a don halkan, miközben a férfi homlokára hulló véres hajtincseket elsimította. – Nem az, hogy elárultál engem. Hanem az, hogy azt hitted, a lojalitás pénzzel megvásárolható. Azt hitted, Antonio szeret téged. De ő csak egy eszközt látott benned, egy kulcsot a bejárati ajtómhoz.
– Te… te sem voltál jobb… – suttogta Matteo, és a mellkasa zihálva emelkedett fel utoljára.
– De én a nevemet adtam neked – mondta Salvatore. – És te a sárba dobtad.
Matteo feje lassan oldalra hanyatlott. A szemei megüvegesedtek, meredten bámulva az ebédlő törött kristálycsillárját. A férfi halott volt.
Salvatore lassan felállt. A térdei megroppantak a feszültségtől. Egy pillanatig némán állt a holttest felett, majd Maya felé fordult.
A lány még mindig a szekrény tövében ült, a kezében szorongatva a Berettát, amit a padlóról vett fel. Nem ejtette el a fegyvert, de a csöve a föld felé mutatott. Amikor a don ránézett, Maya felemelte a tekintetét. A szemei még mindig nedvesek voltak a könnyeiktől, de a tartása nem egy megtört szolgálólányé volt.
Salvatore odalépett hozzá, és kinyújtotta a kezét, hogy felsegítse. – Ki vagy te valójában, Maya? – kérdezte a férfi, és a hangja meglepően szelíd volt. – Egy egyszerű szobalány nem ismeri a szellőzőrendszerek tűzvédelmi mechanizmusát. Nem ismeri fel egy mesterlövész golyójának ballisztikai szögét egyetlen tizedmásodperc alatt. És főleg: nem veti át magát az asztalon, hogy megmentse egy öreg maffiózó életét.
Maya elfogadta a don kezét, és lassan talpra állt. Megigazította a szakadt, poros kötényét, majd két kézzel, a markolattal előre átnyújtotta a Berettát Salvatorénak.
– Maya Miller a nevem – mondta a lány, és a hangja most már tökéletesen tiszta és határozott volt. – De a valódi vezetéknevem… Rossi.
Salvatore keze megállt a levegőben. – Rossi? Mint… Vincent Rossi?
– Vincent Rossi a nagybátyám volt – bólintott a lány, és a szemében megvillant a családi büszkeség. – Az a könyvelő, akit Antonio Moretti tíz évvel ezelőtt megöletett, mert nem volt hajlandó hamisítani a könyveket a szindikátusnak. Amikor a családom elmenekült a városból, megesküdtem, hogy megtalálom azokat, akik felelősek voltak a haláláért.
– Ezért jöttél ide? – kérdezte Salvatore, lassan összerakva a darabokat. – Azt hitted, én voltam az?