– Nem halt meg – ismételte meg Matteo, és egy száraz, gúnyos mosoly futott át a szája szélén. – Csak elrejtőzött. Ott élt Mexikóban, várva a megfelelő pillanatra. És most itt van. A te házadban. A te tetőd alatt.
– Miért, Matteo? – kérdezte Salvatore, miközben a fegyvert tartó keze egyetlen millimétert sem rezzent. – A fiamként neveltelek. Miután apád meghalt az utcán, én adtam neked nevet. Én adtam neked hatalmat. A birodalmam felét rád akartam hagyni.
– A felét? – horkant fel Matteo, és a szemeiben felizzott a régóta elfojtott gyűlölet. – Mindent nekem kellett volna kapnom! Én végeztem el a piszkos munkát az elmúlt tíz évben! Én tárgyaltam a kartellekkel, én mostam tisztára a pénzt a kaszinókon keresztül, miközben te itt ültél ebben az átkozott mauzóleumban, és a régi szép időkről nosztalgiáztál! Túl puhává váltál, öreg. A szindikátus új vezetést akar. Olyan embert, aki nem fél vért ontani Chicago utcáin.
– És te azt hitted, Antonio Moretti átadja neked a várost? – Salvatore halk nevetése rideg volt, mint a decemberi fagy. – Antonio egy sakál. Ha engem megölsz, te leszel a következő, akit a folyóba dobnak egy hordó cementtel a lábán.
– Antonio a szövetségesem. Együtt osztjuk fel a keleti és a nyugati partot – mondta Matteo magabiztosan, de a szemében egy villanásnyi bizonytalanság árulkodott arról, hogy a don szavai betaláltak. Aztán a tekintete Mayára vándorolt. – És te… te kis féreg. Nem kellett volna túlóráznod ma éjjel.
– Hagyd a lányt – vágott közbe Salvatore keményen. – Ez kettőnk dolga.
– Már rég nem kettőnk dolga, öreg – felelte Matteo.
Ebben a pillanatban a folyosó távoli végéből halk fémes kattanás hallatszott, amit egy újabb lépéssorozat követett. Nem egy ember léptei voltak. Legalább három, nehéz bakancsot viselő fegyveres közeledett a sötét folyosón keresztül.
– A külső őrök nem fognak bejönni, Salvatore – mondta Matteo, és lassan előhúzta a saját Berettáját a zakója alól. – Az én embereim állnak a kapuknál. A telefonvonalakat elvágtuk, a mobilhálózatot leárnyékoltuk. Nincs segítség. Senki sem tudja, mi történik ebben a szobában, és mire a reggeli nap felkel, a hír már kint lesz az utcákon: a don szívrohamot kapott, vagy egy rivális banda betört a házába, és Matteo vette át az irányítást, hogy bosszút álljon érte.
Maya a földön hirtelen megmoccant. A keze a köténye zsebébe csúszott, és az ujjai egy nehéz, hideg fémtárgyra zárultak. – Nem… nem mindenki a maga embere, Matteo úr – suttogta a lány.
Matteo gúnyosan lepillantott rá: – Miről beszélsz, te idióta?
Maya előhúzott a zsebéből egy apró, fekete távirányítót. Egyetlen gomb volt rajta, egy apró, pulzáló vörös fénnyel a sarkában.
Salvatore szemöldöke felszaladt, de nem vette le a szemét Matteóról. – Maya… mi az a kezedben?
– Amikor a szellőzőből hallottam őket beszélni – mondta a lány, és a hangjában most először nem a szolgálólány rettegése, hanem a túlélésért küzdő ragadozó hideg elszántsága csendült fel –, Antonio azt mondta Matteónak, hogy hozzon fel két láda lőszert a biztonsági szobából. Felmentem a szervizlépcsőn, mielőtt idejöttem volna kitálalni a vacsorát. Tudtam, hogy valami készülődik. Láttam a fegyvereket. És lezártam a szellőzőrendszer tűzvédelmi reteszeit.
Matteo arca megrándult: – Mit csináltál?!
– A tűzvédelmi rendszer gázzal olt, nem vízzel – folytatta Maya, egyenesen Matteo szemébe nézve. – Halont pumpál a zárt terekbe három másodperc alatt. Ha megnyomom ezt a gombot, a harmadik emelet teljes szellőzése lezárul, és a gázkamrává válik. Antonio és a mesterlövésze harminc másodpercen belül megfulladnak.
– Hazudsz! – ordított fel Matteo, és a fegyverét hirtelen Mayára rántotta.
De Salvatore gyorsabb volt.
A dörrenés fülsiketítő volt a zárt ebédlőben. A Colt 1911-es torkolattüze narancssárga fénnyel világította be a kristálycsillárok csiszolt üvegeit. A nehéz, negyvenötös kaliberű lövedék pontosan Matteo jobb vállába csapódott, hátralökve a férfit a folyosó tölgyfa falának. A Beretta kirepült a kezéből, és a márványpadlón csúszott végig, egyenesen Maya lábai elé.
Matteo a falnak dőlve felüvöltött a fájdalomtól, a bal kezével a vérző vállát szorítva. – Te vén rohadék…!
– Nyomd meg a gombot, Maya! – kiáltotta Salvatore.
A lány nem habozott. Az ujjával lepréselte a távirányító vörös gombját.
A ház falai mélyen, gyomorból jövő morajlással remegtek meg. A nehéz acél tűzvédelmi reteszek csapódása fémes visszhanggal dörrent végig a mennyezeten, amit a nagynyomású gázpalackok sziszegő, fülsértő süvítése követett a falak mélyéből. A harmadik emeletről szinte azonnal tompa, kétségbeesett dörömbölés hallatszott: valaki a fém szellőzőrácsokat rugdosta, miközben a fulladozó, tüdőszaggató köhögés tompa zaja átszivárgott a mennyezeti vakolaton keresztül.
De a veszély még nem múlt el.
A folyosó végéből felhangzó kiáltások jelezték, hogy Matteo emberei hallották a lövést és a biztonsági rendszer lezárulását. – Főnök! Matteo! Mi történik bent?! – kiáltotta egy hang, és nehéz léptek rohantak az ebédlő felé.
– Földre! – kiáltotta Salvatore, és testével elfedte Mayát a tálalószekrény mögött.