– A saját lábamon állok, Tamara Petrovna – mondtam, és kinyitottam a lakás ajtaját szélesre, hogy a folyosó hűvös levegője beáramoljon. – És a rajzaimat, amiket látnak ott a asztalon? A kiadó ma reggel előleget fizetett érte. Úgyhogy… köszönöm a kedvességüket az elmúlt hat hónapért. De most kérem, hogy hagyják el az otthonomat.

Kirill még próbált mondani valamit, a száját nyitogatta, de a szavak már nem jöttek ki. A tekintetében nem a szeretet, nem is a düh, hanem a tiszta, primitív zavar derengött fel – az a döbbenet, amikor egy rab, akiről azt hitted, hogy örökre a te láncodban él, egyszer csak magától kinyitja az ajtót, és kisétál a napfényre.

Valja csendesen mögém állt, a kezét a vállamra téve.

És ahogy Kirill és az anyja – a vereségük súlya alatt görnyedve – lassan kihátráltak a lakásból, én mély levegőt vettem. Kint a napfény végre áttörte a szürke felhőket, és aranyló sugarakkal öntötte el a folyosót. Az életem most kezdődött el igazán.