—

A tavaszi levegő hűvösen csapta meg az arcomat, amikor kiléptem a lépcsőházból az utcára. Az ég még mindig szürkén gomolygott, de a messzeségben, a háztetők felett egy apró, aranyló sávban átütött a napfény.

A telefonomat kivettem a zsebemből, és tárcsáztam Valja számát.

A vonal háromszor kicsöngött, majd a barátnőm meleg, élénk hangja felelt:
– Aliska! Hát hallod, már éppen akartalak hívni! Hogy vagy? Hogy ment a reggel?

A torkom összeszorult, és a könnyeim – amiket eddig visszatartottam – végre utat törtek maguknak, de most nem a fájdalom, hanem a megkönnyebbülés könnyei voltak.

– Valja… – mondtam, és a hangom remegett. – Kint vagyok az utcán. A bőröndömmel.

A telefon másik végén pillanatnyi csönd lett, majd Valja hangja felélénkült, tele tiszta, elsöprő örömmel:
– Szent ég! Megcsináltad?! Jövök! Ne mozdulj onnan, ahol vagy! Tíz perc alatt ott vagyok a kocsival!

– Várni foglak – mondtam, és letöröltem a könnyeket az arcomról.

Megigazítottam a sálat a nyakaman, meghúztam a bőröndöm füvét, és elindultam a sarkon túlra. Nem volt munkám, nem volt pénzem, és a jövőm még ködös volt, mint a reggeli londoni köd. De amikor a cipőm talka élesen kopogott a betonon, először éreztem az életemben, hogy ez a lépés – bármilyen nehéz is lesz – kizárólag az enyém.

—

Valentina lakása egy régi, de hangulatos épületben volt a város csendesebb, művészibb negyedében. A lakás tele volt festményekkel, félig elkészült rajzokkal, illatos gyertyákkal és azzal a kaotikus, de életteli melegséggel, ami a Kirillék féle steril, aranyozott pokol teljes ellentéte volt.

– Isten hozott a szabadságban, kedvesem! – kiáltotta Valja, miközben szorosan átölelt az előszobában, és szinte beemelt a lakásba. – Hű, hát ég a fejed a láztól! Gyere be azonnal, csinálok neked gyógyteát, és lefektetlek a vendégszobába!

Miután Valja gondoskodásának köszönhetően bevettem a gyógyszert, és egy meleg takaró alatt pihentem a kanapén, a délutáni órákban elkezdődött az igazi beszélgetés.

– Szóval… mi történt pontosan? – ült le mellém Valja egy bögre teával a kezében, a szemében mély kíváncsisággal és aggodalommal.

Elmeséltem neki mindent. A tegnap esti esőt, a reggeli kávébotrányt, az anyósom gúnyos szavait, és azt, hogy Kirill szó nélkül hagyott magamra a lázban égve. Valja arca közben hol elvörösödött a dühdttől, hol pedig együttérzően megrázta a fejét.

– Hát ezek nem normálisak – mondta Valja határozottan, amikor a végére értem. – Egy pszichopata család, Aliska. De mostantól vége. Biztonságban vagy. És ami a munkát illeti… emlékszel, amit mondtam?

– Munkáról beszéltél… de hát én semmihez sem thetek… – hajtottam le a fejem.

– Hagyod ezt a hülyeséget! – vágott közbe Valja mosolyogva. – Nézd csak meg ezt.

Odalépett a rajzasztalához, és előhúzott egy vastag, spirálfüzetet meg egy tabletet.

– Tudom, hogy a szüleid jogi egyetemre kényszerítettek, mert az „komoly szakma”. De láttam a vázlataidat a régi jegyzeteid hátulján, Aliska. Neked iszonyatosan jó kezed van a vizuális tervezéshez és az illusztrációhoz. És a szerencsénkre nekem most van egy olyan ügyfelem – egy helyi divatstúdió és egy gyerekkönyv-kiadó –, akik grafikus asszisztenst keresnek. Megmutattam nekik néhány skiccedet, amit régebben itt hagytál… és el voltak ragadtatva.

Megdöbbenve néztem a barátnőmre.
– Komolyan mondod? De hát én még soha nem dolgoztam hivatalosan grafikusként!

– Senki sem születik mesternek, drágám. Én megtanítom neked a szoftvereket, a többit meg a te tehetséged hozza majd ki. Holnap elkezdjük az első projektet. És fizetnek is érte – nem sokat kezdetben, de elég lesz ahhoz, hogy kiejtsd a saját kenyered a saját kezedből.

A szívemben egy addig ismeretlen melegség áradt szét. Nemcsak egy otthont kaptam a nehéz napokra, hanem egy célt is. Egy esélyt arra, hogy végre megtaláljam, ki is vagyok valójában.

—

Miközben Valja lakásában a gyógyulásom és az új életem első lépései zajlottak, a másik oldalon – a városhöz közeli, fényűző luxuslakásban – a dolgok közel sem alakultak ilyen békésen.

Kirill Petrovics sorban állt a hűtőszekrény előtt, amikor hazaért a munkából. A lakás sötét volt és fura módon csendes. Nincs benne a megszokott vacsoraszag, nincs ott Alice, aki átvegye a táskáját, és ne csináljon semmi olyasmit, ami zavarná a nyugalmát.

– Anya? – kiáltott be a nappaliba, miközben a kulcsait letette a komódra. – Hol van Alice? Megint elfelejtett vacsorát készíteni?

Tamara Petrovna lépett ki a konyhából, az arca még mindig sötét volt a reggeli dühödtől.

– Hát a feleséged, fiam… megmutatta az igazi arcát – mondta gúnyosan, és a bejárati asztal felé mutatott. – Reggel nem volt hajlandó kávét főzni, nekem állt, azt mondta, hogy ő nem a cselédünk, majd összepakolta a hitvány kis bőröndjét, és elhagyta a házat.

Kirill döbbenten pislogott. A kezében lévő aktatáska kis híján kicsúszott az ujjaitól.
– Elhagyta a házat? Hová ment? Hozzájuk? A szüleihez?

– Nem a szüleihez – horkant fel Tamara. – Azt mondta, hogy „a saját útját járja”. És nézd meg, mit hagyott itt.

Az anyósom felkapta az asztalról a fém karikát – a jegygyűrűt –, és a fia tenyerébe ejtette.