Kirill a gyűrűt bámulva állt. Azt hitte, ez csak egy újabb hisztrikatrofa. Azt hitte, néhány nap múlva – amikor elfogy a pénze, és rájön, hogy a világ kívül túl hideg – magától visszakúszik, mint egy fegyelmezetlen kisállat.

De ahogy teltek a napok, és Kirill megpróbálta elérni a telefonján, a válasz mindig ugyanaz volt: *„A hívott fél nem kapcsolható”*. Sőt, amikor elment Alice szüleihez, az apósa – egy merev, hivatalos üzletember – hűvösen közölte vele, hogy a lányuk nem jelentkezett, és ha nem tudja kordában tartani a feleségét, az az ő szégyene.

Két hét telt el.

A lakásban eluralkodott a rumli. Tamara Petrovna nem volt hajlandó takarítani, Kirill pedig képtelen volt kinyitni a mosógépet anélkül, hogy ne rontana el valamit. A reggeli kávét magának kellett főznie – és ami a legrosszabb volt, a kollégák a cégben kezdték észrevenni, hogy a felesége eltűnt a társasági eseményekről.

Egyik este, amikor Kirill dühösen rontott be a nappaliba a rosszul elmosott poharak miatt, az anyjához fordult:
– Elég volt, anyu! Meg kell találnunk! Nem azért vettem el, hogy a nevem egy botrány miatt csorbát szenvedjen a társaságban! Hívd fel a barátnőjét… azt a Valját! Biztosan ott rejtőzik nála!

Tamara Petrovna szemei felcsillantak.
– Igazad van, fiam. Ideje véget vetni ennek a komédiának. Hívjuk fel a kis ribancot, és vigyük haza a menyünket, akár akarja, akár nem.

—

Két nappal később, délután négy óra körül, Valja lakásának a csengője hirtelen éles, kitartó hangon megszólalt.

Éppen az asztalnál ültem a laptoppal, és a gyerekkönyv-kiadó számára tervezett illusztráció utolsó simításait végeztem, amikor a csengő megzavart. Valja a konyhából éppen ki akart nyitni, de én intettem neki.

– Engedd meg, hogy én nyissak ajtót – mondtam, és a szívem hirtelen egy kicsit gyorsabban vert.

Odamentem az előszobához, és kinyitottam a zárat.

A folyosón – a kopott lépcsőház falának támaszkodva – Kirill állt a méretre szabott öltönyében, az arcán azzal a gőgös, birtokló kifejezéssel, amit oly jól ismerek. Mögötte pedig ott feszített Tamara Petrovna, a drága bundájában, diadalmas mosollyal a szája szélén.

– Na végre, Aliska – mondta Kirill, és anélkül, hogy meghívtam volna, máris belépett a lakásba, a cipőjével félresöpörve a lábtörlőt. – Elég volt ebből a gyerekes cirkuszból. Az anyád azt mondta, hogy a kocsiban várjak, de én úgy gondoltam, személyesen jövök érted. Pakolj össze. Most hazajössz.

A hangjában nem volt aggodalom. Nem volt benne bocsánatkérés a betegségemért, sem a hidegségért, sem a megaláztatásért. Csak az a parancsolgató hangnem, amivel egy elveszett tárgyat akart visszavinni a helyére.

Megálltam a nyitott ajtóban. A hátam egyenes volt, a kezemet a nadrágom zsebébe süllyesztettem. Nem éreztem félelmet. Csak egy mélységes, tiszta ürességet a férjem iránt, aki valaha a börtönöm őre volt.

– Nem megyek sehová, Kirill – mondtam halkan, de tisztán.

Kirill megtorpant a nappaliban. A mosolya lefagyott az arcáról.
– Mi az, hogy nem mész? Ne játszd itt a drámát! Mit képzelsz, mit csinálsz itt? Egy idegen lakásban, valami kétes alakok között? Haza kell menned. A vacsora fél hatkor van, és anyu kimerült a te hülyeségeid miatt.

Tamara Petrovna is belépett, és megvetően nézett végig a lakáson, majd rám.
– Látod, fiam? Megmondtam, hogy elkényeztettük! Nincs benne tisztelet. Alice, vedd a kabátodat, mielőtt a rendőrséget hívnám azzal a váddal, hogy elraboltak!

Valja ebben a pillanatban lépett ki a konyhából egy fakanállal a kezében, az arca vörös volt a dühtől.
– Kit akarsz te idehívni, te vén sárkány?! Ez az én lakásom! És a barátnőm nem egy tárgy, amit csak úgy elvihetsz, amikor tetszik! Takarodjatok ki innen mindketten, amíg szépen mondom!

Kirill megvetően nézett Valjára.
– Maga kussoljon, kisasszony! Semmi köze a házasságunkhoz! Alice a feleségem, a törvény szerint az enyém, és ott él, ahol én mondom!

Kiléptem Valja mellé, a felesleges vitát megelőzve, és a szemébe néztem annak az embernek, akit egykor – naivan – a férjemnek hittem.

– A törvény szerint, Kirill? – mosolyodtam el keserűen. – A papírokat már benyújtottam az ügyvédnél. A válási keresetet holnap kézbesítik neked a cég irodájában.

Kirill arca hirtelen halálsápadt lett. A szemei dülledtek voltak, a szája pedig tátva maradt.
– Te… te megőrültél! Válni akarsz?! Miért?! Mert nem csináltam neked kávét?! Mert nem simogattam a fejed, amikor beteg voltál?!

– Nem, Kirill – mondtam, és a hangom olyan hideg volt, mint a téli szél. – Nem ezért. Hanem azért, mert megértettem valamit, amit Valja mondott nekem az első napon. Az igazi katasztrófa nem az, ha az ember egyedül van. Az igazi katasztrófa az, ha egy olyan ember mellett élsz, aki mellett nap nap után lassan elsorvadsz. Én pedig nem akarok tovább sorvadni.

Tamara Petrovna sikoltott egyet, és a mellkasához kapta a kezét:
– Te hálátlan horda! Kiráncsi leszek, hol fogsz élni holnapután, amikor a saját lábadra állsz, mint egy senki!