– Nem a te védelmedre van szükségem, Marcus – mondtam, miközben a másik kezemmel a hasamat simogattam meg, érezve a kicsi lágy, ritmikus rúgását a tenyerem alatt. – A tiszteletedre volt szükségem. Arra, hogy higgy nekem, amikor senki más nem hisz. Arra, hogy én legyek az első, ne a részvényárfolyamok és a Rossi-felvásárlás.

Marcus felállt a térdéről. Nem ült le az ágyra – nem érezte magát méltónak rá. Ott állt mellettem, kihúzta a telefonját a zsebéből, és feloldotta a képernyőt.

– Carter – szólt bele a telefonba, amint a vonal túlsó vége felvette. A hangja visszanyerte a kíméletlen, sebészi keménységét.
– Igen, Thorne úr? – felelte a vezérigazgató-helyettese.
– Azonnali hatállyal törölje a Rossi Vállalatcsoporttal kötött fúziós megállapodást.
A vonal túlsó végén egy pillanatra csend lett:
– Uram? A papírok kilencven százaléka alá van írva… a kötbér…
– Nem érdekel a kötbér. Aktiválja a szerződés erkölcsi záradékát. Adja át a jogi osztálynak az orvosi látleletet és a belső biztonsági felvételeket a fizikai erőszakról. Reggel nyolckor indítsanak eljárást Marco Rossi ellen a leányvállalatuk pénzügyi szabálytalanságai miatt, amelyeket a múlt hónapban fedeztünk fel a könyvvizsgálat során. Hívja fel a hitelező bankokat: a Thorne Csoport visszavonja az összes garanciát a Rossi-projektek mögül. Mire a tőzsde kinyit, a Rossi név nem létezhet ezen a piacon.

– Értettem, Thorne úr. Azonnal intézkedem.

Marcus letette a telefont. Aztán zsebre vágta, és rám nézett.
– Isabella a börtönbe megy, Khloé. A legjobb ügyvédeimet állítom rá a vádra. Nem lesz óvadék, nem lesz elsimítás. Húsz évet kockáztat terhes nő elleni szándékos erőszakért és súlyos testi sértésért. Az apja cége pedig holnap délutánra romokban fog heverni.

Néztem a férfira, aki az életem párja volt.

Tudtam, hogy amit most tett, az a gazdasági világban a földrengéssel volt egyenértékű. Százmilliókat dobott a szemétbe egyetlen perc alatt, elpusztítva egy több évtizedes szövetséget, csak azért, hogy megbosszulja a megaláztatásomat. De a lelkem mélyén tudtam: a bosszú még nem gyógyulás. A bosszú csak a harag elégetése.

– És velünk mi lesz, Marcus? – kérdeztem halkan.

Marcus közelebb lépett. Nagyon óvatosan, mintha félt volna, hogy összetörök, kinyújtotta a kezét, és megérintette a párnán fekvő ujjamat. Nem szorította meg; csak hagyta, hogy a bőre a bőrömhöz érjen.

– Bármit kérsz, Khloé – suttogta. – Ha azt akarod, hogy feladjam a vezérigazgatói posztot, feladom. Ha azt akarod, hogy elköltözzünk a városból egy csendes birtokra az óceán partjára, elköltözünk. Ha időre van szükséged, és nem akarsz látni… elmegyek egy szállodába, és csak akkor jövök, ha te hívsz. De kérlek… ne zárj ki a lányom életéből. És ne mondj le rólam végleg. Engedd meg, hogy bebizonyítsam: képes vagyok az a férfi lenni, akit megérdemelsz.

Egy hosszú másodpercig csendben figyeltem őt. Láttam az arcán a valódi, megmásíthatatlan bűnbánatot. De tudtam, hogy a régi életünk véget ért. Az a naiv, engedelmes feleség, aki csendben ült a sarokban és várta, hogy a férje hazatérjen a tárgyalásokról, ma este ott maradt a szétlocsolt szódavízben és a törött üvegszilánkok között a márványpadlón.

– Mostantól új szabályok vannak, Marcus – mondtam, és a hangom határozottsága még őt is meglepte. – A házasságunkban nem leszek többé a második prioritás. Ha még egyszer… akár egyetlen pillanatra is kétségbe vonod a szavamat valaki mással szemben, ha még egyszer fontosabb lesz egy szerződés, mint a családom biztonsága… abban a másodpercben eltűnök az életedből a kislányommal együtt, és a milliárdjaid sem lesznek elegek ahhoz, hogy megtalálj.

Marcus lassan bólintott. Lehajolt, és a homlokát a kezemhez érintette.
– Megértettem, Khloé. Állom a szavam.

Ebben a pillanatban a kórterem ajtaja halkan megkocogtatásra került, és Dr. Evans, a szülész-nőgyógyász főorvos lépett be, mosolyogva a szemüvege mögött.
– Nos, kismama, hoztam egy jó hírt a sok izgalom után. Az ultrahang és a magzati monitor adatai tökéletesek. A placenta stabil, nincsenek belső vérzések, a méhlepény ép maradt. A méhösszehúzódások teljesen leálltak az infúzió hatására. Úgy tűnik, van egy nagyon erős, makacs kis hölgy odabent, aki pontosan olyan harcos, mint az édesanyja.

Egy megkönnyebbült, forró könnycsepp gördült le az arcomon. A hasamra tettem a két kezemet, és Marcus – tétován, engedélyt kérve a szemével – mellém tette a saját hatalmas, meleg tenyerét.

Odabent, a bőröm alatt a kisbaba újra megmozdult. Egy határozott, életerős rúgás volt a tenyerünknek, mintha azt üzente volna a világnak: *túléltük*.

—

Két hónappal később a Thorne-birtok teraszán a késő tavaszi napfény aranyba vonta a virágzó magnóliafákat. A levegőben a friss fű és a közeli óceán sós illata keveredett.

A terasz közepén egy fából faragott, fehérre lakkozott bölcső állt. Odabent a kéthetes kislányunk, Sophia aludt békésen, egy puha rózsaszín kasmírtakaróba bugyolálva, apró öklét az arcához szorítva.

Egy kényelmes karosszékben ültem, kezemben egy csésze meleg citromfűteával. A testem még emlékezett a szülés nehéz óráira, de a lelkemben olyan mélységes, megkérdőjelezhetetlen béke honolt, amilyet évek óta nem tapasztaltam.