A kórterem mennyezetének sarkában egy apró, szinte észrevétlen zöld fény villogott. Nem sokkal korábban még a gazdagság és a luxus jelképének tekintettem ezt a lakosztályt: márványborítású fürdőszoba, egyedi tervezésű bútorok és hatalmas ablakok, amelyek a kórház előtti privát parkra néztek. De ebben a pillanatban a szoba nem menedék volt, hanem egy csapda, amelynek falai között majdnem elveszítettem a gyermekemet.

Marcus tekintete azonnal a mennyezetre villant, oda, ahol az apró lencse rejtőzött a szellőzőrács melletti díszlécnél. Az álla megfeszült, a szája egyetlen keskeny, kőkemény vonallá szűkült.

– Egy kamera? – kérdezte Marcus, és a hangja olyan mélyről jött, mintha egy mély kútból visszhangzott volna. – Ebben a szobában biztonsági kamera működik?

A főnővér bólintott. Nem nézett sem rám, sem Eleanorra; a tekintetét a földre szegezte, mintha pontosan tudná, milyen robbanásveszélyes talajra lépett.
– Ez az elnöki lakosztály, Thorne úr. A VIP páciensek és a kiemelt adományozók védelmében a menedzsment három éve szereltetett fel rejtett megfigyelőrendszert a szalon és a bejárat körzetében. Az orvosi vizsgálótér nem látszik, de a nappali részleg… a márványasztal környéke teljesen le van fedve. A biztonsági szolgálat vezetője már a folyosón vár a tablettel.

– Hozza be. Azonnal – vágta rá Marcus, és a hangjában olyan parancsoló erő zengett, amely nem tűrt ellenvetést.

– Marcus, várj egy pillanatot! – lépett előre Eleanor Thorne, és a hangjában most először megjelent az a feszült, éles hisztéria, amit az anyósom mindig olyan ügyesen palástolt a hűvös arisztokrata modora mögött. A kezét Marcus karjára tette, a méregdrága gyémántgyűrűi megcsillantak a kórházi neonfényben. – Ne csinálj ebből nyilvános botrányt! Gondolj a gálára! Odalent a város legbefolyásosabb emberei ülnek! Ha a biztonságiak belekeverednek, a sajtó perceken belül felkapja a hírt! A Rossi-felvásárlás a finisében van, Marco Rossi a sajtótájékoztatóra vár a jövő heti fúzió miatt! Nem engedheted meg, hogy egy családi dráma tönkretegye a Thorne Enterprises legnagyobb üzletét!

Lassan felemeltem a fejemet a párnáról. A bal orcám még mindig égett az ütéstől, és a csuklómon a sötétvörös ujjlenyomatok lassan liláskékbe fordultak át. A monitor a hasamon egyenletes, de gyors szívverést rögzített – a kislányomét, aki az imént még az életéért küzdött odabent a méhemben.

– Családi dráma, Eleanor? – kérdeztem, és a saját hangom meglepett: nem remegett, nem csuklott el. Olyan volt, mint a jégbe fagyott penge. – Az, hogy a leendő üzleti partnered a földre lökött, leöntött, felpofozott, és azzal fenyegetőzött, hogy megöli a gyermekemet, számodra csupán egy családi dráma?

Eleanor arca megrándult. A szemeiben nem volt bűnbánat. Csupán az a hideg, arisztokratikus megvetés villant meg benne, amellyel az első naptól kezdve méregetett, mióta Marcus bemutatott neki. Számára én mindig csak egy vidéki tanítónő lánya voltam, egy senki, aki „véletlenül” elcsavarta a milliárdos örökös fejét, és aki semmit sem ért a pénz és a vérvonal kegyetlen törvényeiből.

– Khloé, te túlreagálod a dolgokat – felelte Eleanor ridegen. – Terhes vagy, a hormonjaid tombolnak. Mindannyian tudjuk, milyen labilis tudsz lenni a stressz alatt. Isabella egy előkelő családból származó, elismert üzletasszony. Miért támadna rád ok nélkül?

– Elég volt, anya – szólt közbe Marcus, és a hangja olyan halk volt, hogy szinte suttogásnak hatott. De amikor felnézett Eleanorra, az anyja önkéntelenül is hátrált egy fél lépést.

Marcus lassan lefejtette anyja ujjait a zakója hajtókájáról. Évek óta először láttam Marcust úgy nézni az anyjára, mint egy idegenre.
– Főnővér. Hívja be a biztonsági főnököt. Most.

Az ajtó kitárult. Hendricks, a kórház biztonsági igazgatója lépett be, hóna alatt egy vaskos fekete bőrborítású tablettel. Mögötte két egyenruhás kórházi őr állt meg a küszöbön, megakadályozva, hogy a folyosón várakozó vendégek vagy ápolók belássanak a lakosztályba.

– Mr. Thorne – biccentett Hendricks tisztelettudóan. – A felvétel készen áll. Az elmúlt negyvenöt perc teljes anyaga itt van, nagy felbontásban, tiszta hangrögzítéssel.

– Tedd ide az éjjeliszekrényre, és indítsd el – parancsolta Marcus.

A szobában megfagyott a levegő. Még az infúzió halk csepegése is fülsiketítőnek tűnt. Hendricks letette a tabletet az ágyam melletti asztalra, megérintette a képernyőt, és a kijelző életre kelt.

A videó kristálytiszta volt.

A képernyőn megjelent a szalon. Én voltam ott, a fehér kismamaruhámban, a kanapén ülve, egy pohár vizet szorongatva a kezemben, miután a gála forgatagában rám tört a szédülés. Aztán az ajtó kinyílt, és Isabella Rossi lépett be.

A felvétel hangja azonnal betöltötte a kórtermet. Nem volt háttérzaj, nem volt torzítás; a mennyezeti mikrofon minden egyes suttogást tökéletesen rögzített.

*„Még mindig azt hiszed, hogy van helyed itt?”* – hallatszott Isabella gúnyos, metsző hangja a hangszóróból.

A videón tisztán látszott az arca: nem volt rajta semmilyen félelem, semmilyen bizonytalanság. Egy ragadozó volt, aki élvezte a prédája sarokba szorítását. Hallatszott a válaszom, és hallatszott Isabella fagyos replikája: *„Egyelőre.”*

Marcus teste megmerevedett mellettem. A keze, amely a kórtermi ágy szélét fogta, úgy elfehéredett a szorítástól, hogy az ujjpercei ropogtak.