Aztán jött a víz. A képernyőn látszott, ahogy Isabella felkapja a kristálypoharat a márványasztalról, és egyetlen határozott, megvető mozdulattal egyenesen az arcomba önti a jeges szódavizet. Látszott, ahogy a fehér selyemruha átázva a hasamra tapad, ahogy a hideg víztől összerezzenek. És ekkor a hangszóróból felcsendült az a mondat, amelytől még Eleanor is lesütötte a szemét:

*„Most pontosan úgy nézel ki, mint amit Marcus valójában gondol rólad: egy szánalmas, elázott senkinek.”*

De a legrosszabb még hátravolt.

A képernyőn látszott, ahogy a telefon felé nyúlok az éjjeliszekrényen. Isabella odaugrik, megragadja a csuklómat, és teljes testsúlyával hátracsavarja a karomat. Tisztán hallatszott a fájdalmas felkiáltásom, és látszott a gonosz, diadalittas vigyor a nő arcán, ahogy a fülembe hajol:

*„Ez a magzat az egyetlen ok, amiért még nem dobott ki az utcára. De hidd el, drágám… ez sem tartja meg őt örökké.”*

Aztán felpofoztak. A kézmozdulat gyors volt, száraz és brutális. A hangszóróból tompa csattanás hallatszott, ahogy a tenyere az arcomba csapódott. Majd amikor sikerült elrántanom a kezemet, és Isabella megbillent, a folyosóról léptek nesze hallatszott.

És ekkor a videó feltárta az igazi, vérfagyasztó valóságot.

Isabella arca egyetlen másodperc törtrésze alatt megváltozott. A düh elpárolgott, és a helyét átvette a megjátszott rettegés. De mielőtt Marcus és a többiek benyitottak volna, Isabella két kézzel, teljes erőből meglökött engem. A képernyőn látszott, ahogy a lábam megcsúszik a szétlocsolt vízen, ahogy a csípőm a márványasztal éles, kemény sarkának csapódik, és ahogy magzatpózba görnyedve a földre zuhanok a törött üvegszilánkok közé, miközben a kezemet a hasam köré fonom.

Aztán kinyílt az ajtó, és Marcus belépett a vendégekkel. Látszott, ahogy Isabella a földre rogyva sírni kezd, és zokogva előadja a hazugságát: *„Marcus, megpróbáltam megállítani! Rám támadt!”*

A felvétel véget ért. A képernyő elsötétült.

A kórteremben olyan csend támadt, mintha a levegő megfagyott volna a tüdőnkben. Hendricks igazgató némán lecsukta a tablet fedelét, és tett egy lépést hátra a fal felé.

Marcus lassan felegyenesedett.

Nem kiabált. Nem csapkodott. De az arca olyan volt, mintha márványból faragták volna ki: szürke, kíméletlen és halálos. A szemeiben az az ősi, jeges sötétség derengett, amit csak a legkeményebb tárgyalásokon láttam rajta, amikor egyetlen döntéssel tönkretette a riválisait. Csakhogy most ez a sötétség nem az üzleti partnerekre irányult.

Lassan az anyja felé fordult.

– Hol van most Isabella? – kérdezte Marcus. A hangja olyan halk volt, hogy szinte beleveszett a gépek monoton zümmögésébe.

Eleanor torkából száraz nyelés hallatszott. A kezei remegtek, a táskája fémcsatja megcsörrent a combjánál.
– A… a lenti VIP váróban pihen. Sokkos állapotban van, Marcus… meg kell értened, a lány ideges volt…

– Hendricks – fordult a biztonsági főnökhöz Marcus, anélkül, hogy levette volna a szemét az anyjáról. – Hány embered van odalent?
– Hat fegyveres őr a folyosókon, Mr. Thorne.
– Menjen le. Zárják le a VIP várót. Isabella Rossi nem hagyhatja el azt a szobát. Ha megpróbál kimenni, alkalmazzanak fizikai kényszert. És hívja a belvárosi rendőrkapitányságot. Személyesen Frank Miller felügyelőt kérem a vonalhoz. Mondja meg neki, hogy súlyos testi sértés, terhes nő elleni szándékos erőszak és gyilkossági kísérlet gyanújával feljelentést teszek.

– Gyilkossági kísérlet?! – sikoltott fel Eleanor, és az arcát eltorzította a rémület. – Megőrültél, Marcus?! Marco Rossi fel fog jelenteni minket! A Rossi Vállalatcsoport felbontja a fúziós szerződést! Tönkreteszed a családi birodalmat egy hisztériás incidens miatt!

– A feleségemet pofozta fel az én kórházamban! – dörrent el Marcus hangja, és az a halk fegyelem egyetlen másodperc alatt porrá zúzódott. A kiáltása úgy rázta meg a kórterem falait, hogy az ablaküvegek megremegtek. – A gyermekemet lökte neki egy márványasztalnak! Ha a placenta levált volna, Khloé és a lányom most halottak lennének a műtőasztalon! És te… te az üzletről beszélsz nekem?!

Marcus közelebb lépett az anyjához. Olyan közel, hogy Eleanor kénytelen volt a hátát a falnak vetni.
– És van még valami, anya. Valami, ami nem hagy nyugodni azóta, hogy beléptem ebbe a szobába.

Eleanor szemei megrándultak:
– M… miről beszélsz?

– Khloé a gála közepén lett rosszul – mondta Marcus, és minden egyes szava úgy koppant, mint a jégcsap a kövön. – A személyzet a hátsó liftet használta, hogy elkerüljék a feltűnést. Senki sem tudta, hogy melyik emeletre, melyik lakosztályba hozták fel. Még én is csak tíz perccel a támadás előtt kaptam meg az üzenetet a főorvostól a szobaszámról.

Marcus a biztonsági igazgatóra nézett:
– Hendricks. Ki kérte le a lakosztály belépőkódját a recepció rendszeréből az elmúlt egy órában?

Hendricks habozás nélkül kinyitotta a fekete mappáját:
– A belépési napló szerint a főkártyát Mrs. Eleanor Thorne nevére állították ki huszonöt perccel ezelőtt a privát terminálon. És a folyosói kamera rögzítette, ahogy Mrs. Thorne átadja ezt a kártyát Isabella Rossinak a harmadik emeleti lépcsőfordulóban.

A szobában olyan csend lett, mintha a világ összes hangja megszűnt volna létezni.

Ránéztem az anyósomra.