Daniel lassan elmosolyodott, leengedte a sétapálcát a fa deszkákra, és átkarolta Laura derekát. A két kezét a lány hátára simította, magához húzva őt olyan szorosan, hogy érezte a szívverését.
– Amikor a kórházban feküdtem a sötétségben, Laura… nem láttam semmit. Csak egy végtelen, hideg alagút volt, ahol minden hang tompává vált. Nem emlékeztem a nevemre, nem emlékeztem a cégemre, nem emlékeztem semmire abból a világból, amit korábban fontosnak hittem. De volt egyetlen dolog, ami áttört a falakon. A te hangod. A te suttogásod a fülemben, amikor azt mondtad: *„Állom a szavam.”*

Daniel a lány szemébe nézett, és a tekintetében a hála és az örök hűség fényei ragyogtak:
– Nem az orvosok mentettek meg, Laura. Te hoztál vissza az életbe. Azzal, hogy nem hagytad, hogy a hazugságok temessenek el.

– Mert megígértem – mosolygott fel rá Laura, miközben a kezét a férfi arcára tette, megérintve a bőrét, amely végre meleg volt és élettől teli. – És én mindig állom a szavam.

A kápolna harangja tompán, tisztán megkondult a tavaszi levegőben, jelezve az ünnepi vacsora kezdetét. Daniel lehajolt, és megcsókolta a feleségét – nem a gépek sípolása és a halál árnyéka alatt, hanem a tiszta napfényben, a végtelen víz partján, ahol a múlt sebei végleg bezárultak, és ahol egy új, romlatlan élet vette kezdetét.