A kórházi szoba fertőtlenítőszagtól nehéz levegőjében a kézitáska tompa, súlyos puffanással ért földet a linóleumpadlón. A bőrtáska fémcsatja megcsörrent a csendben, apró piperetükör, rúzsszál és aranyozott bankkártyák csúsztak szét a padlón, de Beatrix Vance nem hajolt le értük. A teste úgy megmerevedett, mint a kő, tekintete pedig tágra nyílt pupillákkal szegeződött Laura fehér selyemruhájára.
A szívmonitor monoton, lomha ritmusa – *bip… bip… bip…* – hirtelen felgyorsult. A zöld görbe éles, tüskés hegyeket rajzolt a képernyőre: *bip-bip-bip-bip*.
– Laura… mit művelsz? – szólalt meg egy rekedt, fenyegető férfihang az ágy túloldaláról.
Julian volt az. Daniel huszonhat éves öccse.
A fiatalember méretre szabott, fekete szövetzakóban állt a betegágy mellett, a haja gondosan hátrafésülve, kezében egy gyűrt papírzsebkendőt szorongatva, amellyel az elmúlt három hónapban oly hitelesen törölgette a megjátszott gyász könnyeit. Most azonban a szemei elárulták. A pupillái apró ponttá szűkültek, a szája széle görcsösen megrándult, és a tekintete úgy cikázott Laura arca és a kómában fekvő bátyja felé, mint a csapdába esett vadé.
Laura nem hátrált meg. Nem vette el a kezét Daniel hideg, mozdulatlan ujjairól. A hófehér csipkefátyol lágyan omlott a vállára, a menyasszonyi ruha hosszú uszálya a kórházi ágy lábához terült. A lány nem egy megtört, síró menyasszony volt. A tekintetében olyan jéghideg, kérlelhetetlen elszántság izzott, amelyet sem az intenzív osztály gépeinek zúgása, sem a Vance család fenyegető jelenléte nem tudott megtörni.
– Te tudod a legjobban, mit művelek, Julian – mondta Laura, és a hangja olyan tisztán csengett a gépek zúgása felett, mint egy vádirat első mondata. – Három hónapja minden nap idejöttem. Mindennap fogtam a kezét, miközben az orvosok azt mondták, nincs remény. Mindennap néztem, ahogy ti ketten anyáddal bejöttök ide fél órára, elsírtok néhány szánalmas krokodilkönnyet a kamerák előtt, majd a folyosón már a vagyonkezelői alapokról és Daniel cégeinek felosztásáról tárgyaltok.
– Fogd be a szád! – tette meg az első lépést Julian az ágy felé, az ökle fehéredett a dühtől. – Hogy képzeled, hogy idejössz ebben a cirkuszi jelmezben, és megzavarod a családomat a gyászunkban?! Egy senki vagy! Daniel feleségül akart venni, de sosem tette meg! Nincs jogod itt lenni!
– De van jogom – emelte fel a bal kezét Laura, amelyen ott csillogott a Daniel által választott platina eljegyzési gyűrű, mellette a vékony, arany karikagyűrűvel. – És Daniel kezén is ott van az övé. Mert a lelkünkben mi már azelőtt összeházasodtunk, mielőtt te átvágtad volna a fékcsövet azon a hegyi úton.
Beatrix Vance a falnak támaszkodott.
Az asszony hatvanöt éves volt, az ohiói elit rettegett nagyasszonya, akinek egyetlen szava cégeket döntött romba vagy emelt magasba. Most azonban az elegáns nercbundája alatt a válla reszketni kezdett. A keze a mellkasára szorult, az arcáról az alapozó alatt teljesen kiszaladt a vér.
– Laura… kislányom… hallgass el – könyörgött Beatrix, és a hangja alig volt több szánalmas nyöszörgésnél. – Nem tudod, mit beszélsz… Daniel balesetet szenvedett. Megcsúszott a vizes aszfalton a kanyarban… az autópálya-rendőrség jelentése lezárta az ügyet…
– A rendőrségi jelentést lezárták, mert te személyesen fizettél százezer dollárt Miller felügyelőnek az asztal alatt, Beatrix – fordult felé Laura, és a szemei egy pillanatra sem engedték el az anya tekintetét. – Azt hitted, ha eltünteted a fékfolyadék vizsgálatának jegyzőkönyvét, az igazság a szakadék mélyén marad? Azt hitted, senki sem teszi fel a kérdést, miért állt az autó a családi birtok zárt garázsában két teljes napig a baleset előtt?
A szívmonitor ritmusa ekkor még jobban felgyorsult: *bip-bip-bip-bip-bip*.
Daniel kézfején a bőr alatt az inak megfeszültek. A mutatóujja, amelyre Laura alig két perccel korábban húzta fel a karikagyűrűt, lassan, küzdelmesen megmozdult. Nem egy reflexszerű rándulás volt. Az ujj ráfonódott Laura tenyerére, olyan erővel szorítva meg a lány bőrét, hogy Laura szeme megtelt könnyel.
– Daniel… – suttogta a lány, és a hangjában feloldódott a rideg harag, átadva a helyét a határtalan szeretetnek. – Itt vagyok, szerelmem. Hallasz engem, tudom, hogy hallasz. Ne add fel. Harcolj.
Julian szeme elkerekedett a félelemtől.
Rémülten bámult a bátyja kezére, amely most láthatóan, megkérdőjelezhetetlenül mozgott. A kómában fekvő férfi szemhéja alatt a pupillák vadul mozogni kezdtek, a homlokán apró verejtékcseppek jelentek meg, a lélegeztetőgép ritmusa pedig egyre mélyebb, szaggatottabb lélegzetvételeket jelzett.
– Ez… ez csak egy neurológiai görcs! – kiáltotta Julian, de a hangja hisztérikusan megcsuklott. Odalépett az ágy mellé, megpróbálta elrántani Laura kezét. – Engedd el! Hívom az orvost! Ki kell vinni ezt a nőt innen!
– Ne merj hozzám érni, Julian! – vágott vissza Laura olyan elemi erővel, hogy a fiatalabb férfi megtorpant.
Laura a másik kezével a menyasszonyi ruhája zsebébe nyúlt. Egy nehéz, titkosított fém USB-meghajtót húzott elő, és egy összehajtogatott banki átutalási bizonylatot dobott a földön heverő piperetükör tetejére.
– Ismerős ez a számlaszám, Julian? – kérdezte a lány, miközben tekintetével valósággal felnyársalta a férfit. – A svájci letéti számlád. Az a számla, amelyre a baleset előtti napon ötszázezer dollár érkezett a család alapítványi tőkéjéből, és amelyről pontosan hat órával Daniel indulása előtt ötvenezer dollárt utaltál át egy bizonyos Frank Kovacs nevű illegális autószerelőnek.






