Julian arca eltorzult:
– Hazudsz! Honnan szerezted ezt?! Nem volt jogod átnézni a privát könyvelésemet!

– Daniel volt az, aki gyanakodni kezdett – felelte Laura, miközben nem engedte el a vőlegénye kezét. – Két héttel az esküvőnk előtt Daniel rájött, hogy valaki szisztematikusan fosztja ki a cég fejlesztési alapjait. Rájött, hogy te nyakig ülsz a kaszinóadósságokban Chicagóban, és a hitelezőid megfenyegették, hogy elviszik a birtokot, ha nem fizetsz. Daniel nem akart börtönbe juttatni, Julian. A bátyád szeretett téged. Azt tervezte, hogy az esküvőnk másnapján szembesít a bizonyítékokkal, kifizeti az adósságodat, de kizár a cég vezetéséből, hogy megvédje a család nevét.

Laura egy lépést tett közelebb Beatrixhez:
– És te, Beatrix… te mindent tudtál.

Az idős asszony megrázta a fejét, a könnyei végre utat törtek a vastag smink alatt, és mély barázdákat vájtak az arcán.
– Nem… Laura, kérlek… én csak meg akartam menteni mindkettőjüket…

– Nem mindkettőjüket akartad megmenteni! – emelte fel a hangját Laura, és a fájdalom úgy hasított a szavaiba, mint a kés. – Te mindig Juliant védted! Daniel volt az elsőszülött, aki éjjel-nappal dolgozott, aki felépítette az apátok halála után romokban heverő vállalatot, aki eltartott titeket, és aki soha nem kért semmit cserébe. Julian volt az elkényeztetett kedvenced, aki mindent elpazarolt, aki drogozott, szerencsejátékot űzött, és amikor Julian elkövette a legsötétebb bűnt, amit ember elkövethet… te mellé álltál!

– Daniel nem halhatott meg! – zokogott fel Beatrix, és a kezeit a szája elé kapta. – Az orvosok azt mondták, stabil! Azt hittem, felébred… azt hittem, ha csendben maradunk, senkinek nem kell börtönbe mennie! Julian az én kisfiam, nem hagyhattam, hogy elvigyék a szövetségiek!

– És Daniel nem a te fiad volt?! – kiáltotta Laura, miközben a könnyeit már nem tudta megállítani. – Daniel a fiad volt, aki itt rohadt ebben a kórteremben kilencven napig csövekkel a torkában, miközben te a gyilkosa mellett álltál a sajtótájékoztatókon!

Ebben a pillanatban a szívmonitor hangja éles, folyamatos sípolásba kezdett váltani, de nem a leállás miatt. A pulzusszám százhúsz fölé ugrott.

Az ágyban fekvő férfi teste hirtelen megfeszült. A lélegeztetőgép csöve megmozdult a torkában, a mellkasa mélyen, szaggatottan megemelkedett. Daniel feje lassan oldalra fordult a párnán. A szemei – azok a mélykék szemek, amelyeket Laura három hónapja nem látott – lassan, nehézkesen, remegve kinyíltak.

A szobában megfagyott a levegő.

Beatrix lélegzete elakadt. A kezét kinyújtotta az ágy felé, de nem mert közelebb lépni.
– D… Daniel…?

Daniel tekintete ködös volt, zavart, tele a sötétségből való visszatérés küzdelmével. De amint meglátta a fehér selymet, a fátylat, és a mellette álló nőt, a tekintete kitisztult. Az ujjai görcsösen, kétségbeesetten szorították meg Laura kezét.

– L… Laura… – szakadt fel egy alig hallható, rekedt hang a műanyag cső mellett a torkából.

– Itt vagyok, szerelmem – hajolt le hozzá Laura, miközben a könnyeivel mosta el a férfi homlokán lévő hideg verejtéket. – Itt vagyok. Nem engedlek el. Soha többé.

Daniel szemei lassan elfordultak. Meglátta az anyját, aki a fal mellett reszketett. És meglátta Juliant.

Amikor a tekintete az öccsére tapadt, a férfi arcán nem a kómás beteg üressége volt látható. Emlékezett. Emlékezett arra a ködös esős reggelre. Emlékezett a garázsra, ahol Julian a motorháztető alatt babrált. Emlékezett arra a szörnyű másodpercre a hajtűkanyar előtt, amikor a fékpedál ellenállás nélkül a padlóig süllyedt, és a fékfolyadék piros hibajelzése felvillant a műszerfalon.

Daniel szája megrándult. A szemeiben olyan mélységes, feloldhatatlan fájdalom és árulás tükröződött, amelynél nem volt szükség szavakra.

Julian hátrált egy lépést. A lába megakadt Beatrix földön heverő táskájában, megbotlott, és a falnak zuhant.
– Nem… nem… te nem ébredhetsz fel… – suttogta Julian, és az arcát a tiszta őrület torzította el. – Nem teheted ezt velem! Az a cég az enyém! Nekem jár az örökség! Nem viheted el Laura elől, nem viheted el tőlem!

– Nem az övé a cég, Julian – szólalt meg ekkor egy új hang a kórterem bejáratából.

Az ajtó szélesre tárult.

Négy férfi lépett be a szobába. Az élen Thomas Sterling állt, a Vance vállalatok legfőbb jogi képviselője és Daniel személyes jóbarátja. Mögötte pedig két egyenruhás rendőrtiszt és Marcus Hayes, az állami rendőrség kiemelt bűnügyi nyomozója lépett a kórterembe.

Julian szemei kidülledtek a döbbenettől.
– Sterling…? Mi az ördögöt keresel itt?!

– Azért vagyok itt, Julian, hogy befejezzem azt, amit Daniel a balesete előtt elindított – mondta Sterling hideg, kimért hangon, miközben kinyitotta a kezében lévő bőrmappát. – És hogy biztosítsam: a rendőrség pontosan azt kapja meg, ami a letartóztatásotokhoz szükséges.

Hayes nyomozó előrelépett, a kezében egy pár csillogó acélbilincset tartva.
– Julian Vance. Letartóztatom előre kitervelt, nyereségvágyból elkövetett emberölési kísérlet, okirathamisítás és a hatóságok félrevezetése megalapozott gyanújával. Frank Kovacs fél órával ezelőtt teljes körű beismerő vallomást tett az államügyészségen. Részletesen leírta, hogyan fizetted le őt, hogy fúrja meg a fékcsövet a garázsban.