Constanza elmosolyodott – ezúttal őszintén, melegen, teljesen feloldva a korábbi távolságtartást. – Azt mondtam magának a tűz mellett, Tomás: már nem áll egyedül. Egy feleségnek ez volt a legkevesebb, amit tehetett.
Tomás elnevette magát – egy olyan mély, megkönnyebbült nevetéssel, amit két éve nem hallott senki a Rézcsillag farmon. Odalépett a nőhöz, átkarolta a derekát, és magához húzta. – Azt hiszem, a házasságközvetítő ügynökség életem legjobb üzletét hozta össze – súgta a fülébe. – De mostantól nem engedem, hogy egyedül intézze az ügyeket. Itt van egy gazda is a házban.
Constanza a férfi nyakába fonta a karját, és a távoli hegyeket nézte, amelyek mögött a napfény aranyló sugarai áradtak szét a sivatag felett. – Tudom, Tomás. Tudom. És most… mit szóna ahhoz, ha megnéznénk azt a gyümölcsöst? Van ott még mit rendbe tenni.
És így, a sivatag peremén, egy olyan szerelem bontakozott ki, amely nem a szép szavakból, hanem a hűségből, a tiszteletből és a közös küzdelemből született. A Rézcsillag farm nemcsak hogy megmenekült, de egy új, gazdagabb korszak elé nézett, ahol a múlt sötét árnyai már soha többé nem árnyékolhatták be a jövőjüket.