Az ezüsttelér árnyékában – 2. Rész
A kopogás harmadik ütése még meg sem száradt a vastag tölgyfa ajtón, amikor Tomás Ferrer a pulthoz lépett, ahol a nehéz, csatos vadászkése pihent. A konyhában a levegő szinte megfagyott. Constanza Aldrete arca sápadt volt, de a tekintetében nem volt látható a rettegés; sokkal inkább az a dermedt, hűvös elszántság sütött belőle, amellyel egy tapasztalt sakkozó néz szembe a sorsdöntő lépéssel.
– Ne nyisson ki, Tomás! – suttogta a nő, miközben a kezével finoman érintette meg a férfi karját. – Ha most ajtót nyit, utat enged nekik. Wenceslao nem tárgyalni jött. Ő el akar venni mindent: a jogokat, a nevet és mindent, ami az apámé volt. És Barragán a bankból pontosan tudja, hogy ha Wenceslao megszerzi a felhatalmazást, a Rézcsillag farm jelzálogát egyetlen tollvonással felvásárolják, és egyetlen nap alatt az utcára kerülnek.
A küszöbön túlról ismét megszólalt a kopogás, ezúttal türelmetlenebbül, kísérve egy durva, mély hanggal: – Ferrer úr! Tudom, hogy otthon van! Nyissa ki, vagy a helyi seriff kíséretében jövünk vissza egy óra múlva!
Tomás leeresztette a kését, de a testtartása továbbra is feszült maradt, mint egy megfeszített íj. – Nem bujkálhatok a saját házamban, Constanza – mondta halkan, de határozottan. – Ez az én birtokom. Ha valaki kopogtat Santa Rosalíában, azzal szembe kell nézni. De mielőtt belépnének… feleljen meg egyetlen kérdésre. Igaz az, amit a bányáról mondott? Valóban olyan hatalmas vagyont ér?
Constanza a konyhaasztalra könyökölt, a tekintetét a faborításra szegezte egy pillanatra, majd mély levegőt vett. – Az a veta Zacatecasban nem csupán egy kis ezüstér, Tomás. Az apám életének a műve volt. Az utolsó hónapokban, amikor már beteg volt, megállapították, hogy a kitermelhető ezüst mennyisége meghaladja a képzeletet. Wenceslao nagybátyám – aki mindig is a könnyű pénzben és a spekulációban hitt – meg akarta kaparintani a többségi részesedést még az apám halála előtt. Amikor az apám rájött, hogy Wenceslao meg akarta csalni a befektetőket, a nevemre íratta a jogok teljes egészét, és egy zárt trustba helyezte, amelyhez csak én férhetek hozzá nagykorúságom és házasságom teljes körű jogai szerint, vagy… ha lemondok róluk. Desztillált vagyon ez, Tomás. Olyan pénz, amellyel nemcsak a banki adósságait fizethetném ki tízszeresen is, de megvásárolhatnám egész Chihuahua állam legfinomabb legelőit.
Tomás megdöbbent. A férfi, aki egy kemény, magányos özvegy volt, aki alig tudta fenntartani az 53 sovány marháját, hirtelen egy olyan nővel állt szemben, akinek a puszta aláírása birodalmakat mozgathatott volna meg. – És miért jött el ide? – kérdezte a férfi, miközben a hangja kicsit meglágyult. – Miért jelentkezett egy házasságközvetítő ügynökségnél El Paso-ban, hogy egy ismeretlen gazdához menjen feleségül a sivatag szélén?
Constanza kesernyésen elmosolyodott. – Mert Wenceslao és a bérencei – köztük azok a jogászok, akiket most a bankigazgató, Barragán is támogat – át akartak kutatni minden egyes hotelszobát Mexikóvárosban és Chihuahua fővárosában. Olyan helyet kerestem, ahol a nevem nem cseng ismerősen. Olyan férfit kerestem, aki tisztességes, aki nem a pénzért, hanem a rendért és a becsületért él. Amikor megláttam a hirdetését… tudtam, hogy a Rézcsillag elég messze van a világ zajától ahhoz, hogy időt nyerjek. De nem akartam bajt hozni a fejére, Tomás. Esküszöm, nem akartam.
A külső ajtón ekkor már dörömbölni kezdtek. – Ferrer úr! Utolsó figyelmeztetés!
Tomás egy pillanatig a feleségére nézett. Azt a nőt látta benne, aki néhány héttel ezelőtt szó nélkül rendbe tette a házat, aki aggódott az öreg béres, Hilario csuklójáért, és aki anélkül ült mellette a hideg estéken, hogy kérdezett volna valamit a múltjáról. A vagyon… az ezüst… mindez hirtelen eltörpült a mellett a tiszta szövetség mellett, ami kettejük között kezdett kialakulni.
– Nem fogom kiadni magát – mondta Tomás acélos hangon, és határozott léptekkel a bejárati ajtóhoz ment. – Ez a ház az enyém. És amíg maga itt él, senki sem fog erőszakkal átlépni ezen a küszöbön.
A férfi hirtelen feltépte az ajtót.
A tornácon három ember állt. Középen Don Eusebio Barragán, a Merkantil Bank kövér, izzadt arcú igazgatója terpeszkedett, mellette egy elegáns, de gőgös kinézetű, drága fekete öltönyt viselő idegen – Wenceslao Aldrete –, a harmadik pedig a helyi seriff helyettese volt, egy puskával a kezében.
– Ah, Ferrer úr! – mondta Barragán gúnyos, hamis mosollyal az arcán. – Látom, végre méltóztatott ajtót nyitni. Sajnálom, hogy zavarjuk a mézeshevedereket, de sürgős ügyben jöttünk. Wenceslao Aldrete úr hivatalos megbízásával érkeztünk, és igazoltnak látjuk, hogy az ön háztartásában egy olyan személy tartózkodik, akit ideiglenes gondnokság alá kell helyezni, amíg a hagyatéki kérdések tisztázódnak.