Nem válaszoltam egyikre sem.
Letiltottam a számaikat. A múltamnak ezen a pontján már nem volt velük beszélnivalóm. Minden további szót a bíróságon fogunk váltani, Dr. Sampaio jelenlétében.
Másnap reggel, pontban nyolc óra ötven perckor léptem be a Tribunal de Justiça – a São Pauló-i Fellebbviteli Bíróság – impozáns, klasszicista épületébe. A reggeli napfény átszűrődött az óriási ablakokon, megvilágítva a fényes márványpadlót és a hivatali ügyek miatt siető ügyvédeket.
Nem vettem fel a megszokott, szürke, jelentéktelen ruháimat, amiket Paulo mindig a kedvemre akart kényszeríteni, mondván, hogy „egy üzletember felesége ne tűnjön ki túlságosan”. Egy elegáns, sötétkék kosztümöt viseltem, a hajam hátra volt fésülve egy tökéletes kontyba, és a lépteim magabiztosan kopogtak a kövön.
Dr. Sampaio, az ügyvédem már ott várt a tárgyalóterem előtt. Egy éles eszű, negyvenes éveiben járó férfi volt, aranyszínű szemüveggel és egy vörös bőr irattáskával.
– Jó morgást, Elena asszony – üdvözölt meleg mosollyal. – Látom, készen áll a napra.
– Teljesen, doktor úr – feleltem, és kezet ráztam vele. – Mi a helyzet a hotellánccal?
– Pontosan úgy alakult, ahogy terveztük – mondta halkan, miközben sétáltunk befelé a folyosón. – A bíróság helyt adott a sürgősségi indítványunknak. A Marina Hotels S.A. összes számláját zárolták, a vagyonbiztosok átvették az irányítást a szállodák felett, és mivel a hamisított okiratok és az offshore cég miatti csalás bűntetőeljárássá vált, Marina és a társtettesek – beleértve a cég könyvelőjét is – nem hagyhatják el az országot. Sőt, Paulo úr vállalkozása is komoly vizsgálat alatt áll, mivel a közös számlákról átcsoportosított pénzeket részben ott mosták tisztára.
Bólintottam. Nem éreztem örömet. Csak a tökéletes igazságosság hideg elégedettségét.
Amikor beléptünk a tárgyalóterembe, a látvány szinte komikus volt.
Marina ott ült a vádlottak padján – vagyis inkább a felperes és alperes számára fenntartott hosszú asztal egyik oldalán –, és úgy nézett ki, mint akit most rángattak ki egy frontvonalról. A haja lógott, a sminkje elkenődött a tegnap esti és a ma reggeli zokogástól, és a drága dizájner kosztümje gyűrött volt. Mellette Paulo ült, izzadtan, a feje a kezébe temetve, míg Lúcia nagymama és Roberto a hátsó sorban ültek, döbbenten mormogva.
Amikor megláttak, hogy belépek, Marina felpattant a székéből, és a körmét a levegőbe metszve felordított:
– Te… te boszorkány! Tönkre tettél minket! Ezt nem teheted meg! A családdal tetted ezt!
A bíró – egy szigorú tekintetű, ősz hajú asszony – határozott mozdulattal ráütött a fakalapácsával az asztalra.
– Csendet a teremben! – harsant fel a hangja. – Itt a bíróság épületében tartózkodik, Marina kisasszony. Ha még egyszer megismétli ezt a viselkedést, contempt of court – a bíróság megsértése – miatt letartóztatom. Foglalja el a helyét!
Marina reszketve, gyűlölködő tekintettel ült vissza. Paulo felnézett, és a szemében ott volt a teljes megsemmisülés. Megpróbált felém nyúlni, de Dr. Sampaio finoman elállta az útját.
A tárgyalás gyorsan és könyörtelenül zajlott.
Dr. Sampaio felolvasta a bizonyítékokat: az eredeti átutalási bizonylatokat a nagymama régi házának eladásáról, a hangfelvételeket, az offshore cég számlakivonatait, valamint a hamisított hitelkérelmeket. Marina ügyvédje megpróbált tiltakozni, de a bizonyítékok tömege olyan elsöprő volt, hogy a bíró tíz perc után elutasította az érveiket.
– A bíróság megalapozottnak találja a felperes, Elena Santos indítványát – mondta a bíró, miközben a papírjait igazgatta. – A Marina Hotels S.A. vagyonát teljes körűen zárolás alá helyezzük. A tulajdonjog visszaszáll a jogos felperesre, tekintettel arra, hogy az induló tőke száz százalékban Elena Santos magánvagyonából származott, hamisított adásvételi és tulajdonjogi szerződések ellenére. A büntetőeljárást a gazdasági csalás és okirat-hamisítás miatt azonnal megindítjuk. A tárgyalás véget ért.
Kopp.
A kalapács lecsapott. A pecsét megpecsételődött.
Marina összeesett a széken. A sikoly, ami a torkából felszakadt, nem volt más, mint egy megtört, elkeseredett zokogás. Minden, amit felépített – a fényűzés, a hotellánc, a hamis hatalom – egyetlen óra alatt foszlányokra hullott.
Paulo odarohant hozzám, amikor kivonultunk a tárgyalóteremből a folyosóra.
– Elena! Kérlek… – lihegte, és a könyökomért akart fogni. – Gondolj a tíz évünkre! Ne add fel a dolgot! Megegyezhetünk! Kérlek, vonjuk vissza a feljelentést, és mindent újrakezdünk… te meg én… mint régen!
Megálltam, és lenéztem a férfira. Arra a férfira, aki huszonnégy órával ezelőtt még ott nevetett, amikor a levest a fejemre öntötték, és aki egyetlen szót sem szólt, amikor a saját véremet akarták eltaposni.
– Újrakezdeni, Paulo? – kérdeztem halkan, és a hangomban nem volt sem harag, sem gúny. Csak egy végtelen, hideg üresség. – Mivel? A te hitelkártyáiddal, amiket a te anyád és a húgod fizettetett velem? Vagy azzal a házzal, amit holnap reggel a bírósági végzés értelmében árverésre bocsátanak a te adósságaid miatt?
Paulo arca hamuszürkévé vált.
– El… eladják a házunkat?
– Nem a mi házunkat, Paulo – mondtam, miközben megigazítottam a táskámat a vállamon. – Az én házamat. És te már rég nem vagy ott a lakók között. A válókeresetet a holnapi nap folyamán benyújtom. Készülj fel a pakolásra.
Megfordultam, és Dr. Sampaio oldalán elindultam a bíróság kijárata felé.






