A bálterem — vagyis inkább a hatalmas, fényűző étkező, amelynek kristálycsillárai ontották a fényt a családi ünnepségen — hirtelen dermesztő csendbe burkolózott. A feijoada, a sötétbarna, húsos babétel, amelynek szaftja még mindig a hajamból csöpögött a drága márványpadlóra, erős, fűszeres szagot árasztott. De a levegőben lévő feszültség még a füstös ételek illatánál is élesebb volt.
Marina még mindig a kezében tartotta az üres cseréptálat. A mosolya, amely az előbb még a győzelem mámorában ragyogott, most kissé megmerevedett az arcán. Az a csendes, baljós mosoly, amivel a feleletemet vártam, hirtelen bizonytalanságba váltott át.
– Miért… miért mosolyogsz még mindig, te szerencsétlen? – kérdezte Marina, és a hangja egy oktávval magasabbra szökkent a kelleténél. – Nézz magadra! Úgy nézel ki, mint egy utcai szemétdombból előmászott macska! Takarodj el a szemem elől, és mosd le magad, mielőtt még jobban bűzödik az egész szoba!
Mormor Lúcia — vagyis Lúcia nagymama, a család matriarchája, aki a maga patriarchális, vaspántos szabályaival évtizedek óta irányította a klánt — elégedetten bólintott. Arca, amelyet a vastag alapozó és a drága ékszerek sem tudtak megmenteni a kor könyörtelen barázdáitól, gúnyos ráncokba szaladt.
– Marina kislányomnak teljesen igaza van, Elena – mondta Lúcia öreg, recsegő, de még mindig parancsoló hangján. – Te sosem tudtál illeszkedni ebbe a családba. Paulo túl jó hozzád. Egy olyan asszony, akinek nincs vagyona, nincs társadalmi rangja, csak arra jó, hogy csendben szolgáljon bennünket. Örülj, hogy egyáltalán leülhettél velünk az asztalhoz ezen a születésnapon. Most meg fuss a fürdőszobába, és takarítsd el magad!
A férjem, Paulo — a férfi, akihez tíz évvel ezelőtt hűséget esküdtem, akinek a kisvállalkozását a saját vállamon emeltem ki a csődközeli helyzetből, és aki most a saját drága öltönyében feszített az asztalfőnél — végre megszólalt.
Nem védett meg. Nem állt fel, hogy letörölje a levest a homlokomról. Csupán egy kínos, elnéző grimasszal intett a kezével.
– Ugyan már, Elena, ne csinálj jelenetet – mondta Paulo, és a hangja tele volt azzal a gyáva, megalkuvó lágysággal, ami miatt a lelkemben már réges-régen meghalt valami. – Marina csak viccelt. Kicsit túlzásba vitte, jó, elismerem, de te is provokáltad ezzel a pénztémával. Tudod jól, hogy a hoteltulajdon most indult be, ne most rontsd el a hangulatot a kétszáz ezer reallal. Majd megadják… egyszer. Együtt vagyunk egy család, nem? Miért kell mindent a pénzhez kötni?
Igen. Egy család.
Az a szó, amit a gazdagok arra használnak, hogy elfedjék a lopást, az alázatosság kikényszerítését és a legocsmányabb lelki terrorizmust.
Letöröltem egy szaftos darabot az arcomról a ronggyá ázott szalvétával. A kezem egyáltalán nem remegett. A belső feszültség, amely az elmúlt öt évben gyűlt össze bennem, mint egy túlfeszített húr, most nem pattant el. Helyette egy fagyos, tökéletes nyugalom öntötte el a testemet.
– Igazad van, Paulo – mondtam, és a hangom olyan halkan csengett, hogy mindenkinek meg kellett feszítenie a fülét, hogy hallja. – Nem kell a pénztéma miatt veszekedni. Család vagyunk, ahogy mondod.
Marina arca felragyogott. Azt hitte, megtört. Azt hitte, hogy a megaláztatás végérvényesen eltiport, és mostantól megint a lábtörlőjük leszek.
– Na látod! – huppant fel a székéből, és a poharáért nyúlt. – Végre leesett a tantusz! Menj, tisztítsd meg magad, Elena, aztán hozhatod a kávét.
Nem mozdultam.
Lassan, nagyon megfontoltan nyúltam a kötényem zsebébe. A zseb mélyén ott lapult egy kis fekete tárgy. Nem egy papírlap, nem egy fenyegető levél.
Hanem a jövő. Vagyis az ő végzetük.
– Tudjátok… – kezdem, miközben a kötényemből előhúztam a telefont, és a képernyőt felvillantva az asztal közepére tettem. – Mindig is szerettem a családi összejöveteleket. Olyankor olyan csodás dolgok derülnek ki. Például az, hogy a technika milyen csodálatos fejlődésen ment keresztül az utóbbi években.
Farbror Roberto, aki eddig a sült malacot tömte magába, gúnyosan felnevetett.
– Mit akarsz itt okoskodni a telefonoddal, Elena? Talán le akarod videózni, hogy milyen vicces vagy ebben a feijoadás álarcban? Küldd el a TikTokra, talán keresel rajta annyit, hogy ne kelljen a kölcsön miatt nyafognod!
– Nem a TikTokra küldöm, Roberto – mondtam, és a mosolyom now már nem volt barátságos. Olyan volt, mint a ragadozóé, amelyik meglátta a sebzett vadat. – Hanem a Central Bank of Brazil csalásmegelőzési osztályának, a Grand Palace Hotels jogi képviselőinek, valamint a vármegyei adóhatóságnak.
A nevetés hirtelen elhalt az asztal körül.
Marina pohara megállt a levegőben. A bor egy része kicsordult a szélén, és vörös foltot hagyott a fehér asztalterítőn.
– M… mi a fenéről beszélsz? – dadogta Marina, és a szemei hirtelen kitágultak a döbbenettől.
– Ó, semmiről – feleltem lassan, miközben az ujjammal rákattintottam a telefonon egy mentett fájlra, amely a családi wifi-hálózaton keresztül azonnal szinkronizálódott a felhővel. – Csak arról, hogy amikor öt évvel ezelőtt átutaltam neked azt a kétszáz ezer realt a nagymama régi háza eladásából kapott örökségemből, te azt mondtad, hogy ez egy “családi befektetés”, amiből majd a hotelt indítod el. De vajon emlékszel-e arra, Marina, hogy a cégbírósági bejegyzésen, a Marina Hotels S.A. alapító okiratán kinek a neve szerepel 100%-os tulajdonosként?






